Segítség! A szomszéd házban ordítva szülnek!

Azt szeretem Amszterdamban, hogy ott mindenki önmaga lehet. És ezt mindenhogyan ki is fejezheti. Így lehet az, hogy Amszterdamban senki sem döbben meg, ha valaki frakkban biciklizik, ha a százötvenkilós lány cicanadrágban és egy szál melltartóban megy az utcán, vagy ha két lány csókolózik a kávéház teraszán. Nagyon szeretem nézni az embereket, mert érdekesek, és mert sokszor első látásra többet kapok belőlük, mint itthon egy félórás beszélgetés után. Vagy éppen fordítva, minél tovább nézem őket, annál jobban összezavarodom. És még kíváncsibb leszek.

Máig nem tudok napirendre térni afelett a sztájlos öltönyös üzletember felett, akinek nemcsak a szabályos, égnek álló punkfrizurája állt tökéletes ellentétben a fényesre suvickolt cipőjével és méregdrága aktatáskájával, hanem, ahogy pár perces megfigyelés után férjem megállapította, a neme is. Egy nő volt, férfinak álcázva. Mert ilyen is van. Lehet. Senkit sem zavar, senkit sem érdekel. Amszterdamban nem kell óvatosan körbenézned, mielőtt hangosan apának szólítod gyermekeid apját, és akkor sem támadnak rád megvadult Porontyos támadónők, ha uram bocsá' úgy döntöttél, hogy otthon szülöd meg méhed gyümölcsét. Maximum okozol egy kis zavart a környező házakban, ahol nem igazán értik, pontosan mi történik, de valószínűleg ez is csak a nyitott szállodaablakok mögött alvókra vonatkozik, a zajokra felébredő ismerős szomszédság inkább csak nyugtázza, hogy épp pontot raksz életed legcsodálatosabb vagy legnyűgösebb kilenc hónapjának a végére, és kész.

Így utólag félelmetesen nagyokat röhögök azon, amikor Amszterdamban az éjszaka közepén őrjöngve ráztam fel a férjemet, hogy azonnal keljen fel, egy nőt gyilkolnak az utcán. El voltam képedve, és halálosan meg voltam döbbenve, hogy senki nem segít ennek a szerencsétlennek, akit az előbb jól hallhatóan kiraboltak, aztán most éppen megerőszakolnak, és kétség sem férhet hozzá, mindjárt megölnek. Borzalom. És az is elképesztő, hogy a férjem milyen lassan kászálódik ki az ágyból, miért nem rohan hanyatt-homlok, mikor itt emberéletről van szó!

Mert nem, nem rohant. Csak odavánszorgott az ablakhoz, aztán két percnyi hallgatózás után tárgyilagosan közölte, hogy itt most valaki vagy éppen a sorozatos orgazmus világrekordját állítja fel, vagy csak egyszerűen szül. Ő az utóbbit feltételezi, és ezzel vissza is feküdt az ágyba. Nem hagytam. Kellett találnom valami „normális“ magyarázatot. Sorozatos orgazmus, na ja. Akkor ez a nő lassan belepusztul a gyönyörbe. Ha meg szegény szül.. Jaj, itt fogok vele szülni egész éjszaka, együttérzésből, és nem lesz tejem reggelre! Elő az emberrel, megint kiráztam szegény férjem az ágyból, és együtt hallgatóztunk az ablakban tovább.

  • Figyelj, olyan, mintha most vennék el a táskáját, úgy sikít, mintha azt mondaná, hogy ááááá!! Neeeeem adooom!
  • Aha. – Férjem most már nagyon fáradt. – Figyelj csak, nem is az utcából, hanem abból az ablakból jön.

És tényleg, hallom, ahogy egy újabb sikítás- és nyögés-fejezet kezdődik, és pontosan abból a hajnali háromkor is furcsamód kivilágított házból. Valami rendkívüli dolog történik ott, ez nyilvánvaló, a hollandok ugyanis rendkívül fegyelmezettek, a hajnali tévézés, vagy olvasgatás megbotránkoztató dorbézolásnak számít.

Férjem ágyba vissza, én meg magányosan hallgatózom tovább. Megkeresem az órámat, és elkezdem mérni az időt. Tényleg, szabályos két percenként jön a fojtott sikoltozás, mellette halk férfihang duruzsol. Még átvillan az agyamon, vajon a férje, vagy a kéjgyilkos rabló hangja? Ránézek a férjemre, már félig alszik. Na szép, még jó, hogy az én szülésem alatt nem aludt el. Visszabújok én is, de az alvásnak lőttek. Azon agyalok, hogy vajon én is így sikoltoztam-e anno? Hát ennyire biztos, nyugtázom a következő menetet, aztán az utána jövőnél már bizonytalankodom. Talán az én frekvenciám azért más volt. Remélem.

Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz elviselni, hallgatni a kínlódást, már egy órája fenn vagyok. Gyakorlatilag összefüggőek már a nyögések, jaj, mikor lesz itt gyerek! Nekem aludnom kell, aludnom kell, úgy gyorsabban is telik az idő, mire felébredek, ő is megszül már.

Bezárom az ablakot. Lefekszem. Várok, várok, nem jön az álom. Vajon hol tarthat most a szomszédasszony? Tíz perc múlva megadom magam, kinyitom az ablakot. Még mindig tart a dolog.

Elkezdek keresni egy megnyugtató képet. Elképzelem, ahogy a nő huzakodik a rablóval:

  • Add ide a pénztárcád!
  • Áááááá! Uhhhhááá! Neadoooooo... – Ésigytovább. Végre elalszom.

Reggel van, ugrom az ágyból, oda az ablakhoz. Valami függönyféle leng ki az utcára, a ház ablakai tárva-nyitva. Megint meleg napunk lesz. Leskelődöm, mert most már tudnom kell, részese voltam az eseménynek, jogom van a végkifejlethez. Egyszer csak felbukkan az ablakban egy fehér köpenyes nő. Ide-oda suhan, nővérkéhez hasonlít. Tesz-vesz valamit, aztán eltűnik. Gyűrött arcú fickó kavarja a kávéját a teraszon. Ok nélkül vigyorog. Majd egy autó érkezik, négy ember száll ki belőle. Az egyik egy öreg néni egy nagy rózsaszín csokorral.

  • Talán kislány lett? - Olvadozom idefenn az ablakban.
  • Ha nagy lesz, majd eldönti. - Gondolja a néni odalenn a csokor mögött.

Panzej

Oszd meg másokkal is!
Mustra