Szirénázó rendőri kísérettel mentek szülni

A Poronty egyik törzsolvasója, Magenta két nagyobbik gyermekének szülését írta meg. Amikor lányával vajúdott, azt gondolta, soha többé nem akar szülni, ám ahogy kibújt a baba, elfelejtett minden negatív gondolatot. Kisfiával háromperces fájásokkal indultak szülni, a Thököly úti dugóban ácsorogtak sokáig, amikor is rendőri segítséget igénybe véve szirénázó felvezetéssel érkeztek meg a szülészetre. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

A nagylányom:

Este hét óra, a zuhany alatt állok, folyik rám a meleg víz. Élvezem, annak ellenére, hogy a kórházi zuhanyzó nem olyan kényelmes, mint az otthoni. Egyszer csak kis pukkanást érzek és nagy mennyiségű víz ömlik ki a lábam közül. Február 29 van, ne már, én nem szeretnék ilyen extra dátummal szülni! Befejezem a fürdést, felöltözöm pizsamába és kimegyek a nővérhez, szólni, hogy elment a magzatvizem. Rám morog, hogy nem első szülőként nem tudhatom, milyen az, figyeljem és ha folydogál, akkor szóljak később. Leforrázva visszamegyek a szobába, lefekszem, olvasok, végül elalszom. Éjjel fél háromkor erős fájásokra ébredek, kimegyek újra a nővérhez szólni, hogy most nagyon fáj. Felkísér a szülőszobára, átad az ügyeletes szülésznőnek, aki megvizsgál, közli, hogy jöhettem volna előbb is, mert sehol semmi magzatvíz és kétujjnyira nyitva vagyok már.

Leborotvál, kapok beöntést, utána zuhanyzom. Felveszem a kórházi hálóinget, ő pedig bekísér a szülőszobára. Nagy hodály, hét vagy nyolc ágy egymás mellett, tegnap telt ház volt, de most én vagyok itt egyedül. Felfektet az ágyra, rám köti a ctg-t, kinyitja az ablakot („legyen egy kis friss levegő”), ad egy lepedőt takarózni, odatesz egy bögrében vizet mellém azzal, hogy ne igyak belőle, csak öblítsek. Megkérdezem, hogy az orvosomat nem lehetne felhívni? Nem, minek zavarni az éjszaka közepén. Rendben, és az ügyeletes orvos? – kérdezem. Őt csak akkor zavarjuk, ha gond van, de én egyelőre szépen haladok, vajúdjak nyugodtan – mondja, ezzel otthagy. Három óra van, iszonyú hideg, félhomály, soha ilyen magányos nem voltam, jönnek a fájások, kínomban a bennem levő gyerekkel beszélgetek, hogy ne féljek, de közben mégis az kattog az agyamban, hogy mi van, ha megszülök itt egyedül?

A szám rettenetesen kiszáradva, öblítenék, de nem bírok magammal és ledöntöm a vizet, ami azzal a lendülettel vissza is jön. Három óra telik el így, ekkor végre megjön a reggeli műszakváltás, legalább társaságom van. Újabb szülésznő vizsgál meg, legyek nyugodtan, nyolc körül jön a dokim úgyis dolgozni, ha addig van valami, akkor szólunk az ügyeletesnek. Most már nyugodtabb vagyok, mégsem egyedül fogok szülni, sűrűbben néznek rám végre. Nagyon szeretnék felkelni, de nem engedik, mondván, a ctg-nek rajtam kell lenni. Próbálok oldalt feküdni, hanyatt feküdni, sehogy nem jó, iszonyúan fáj, ordítok most már. A szülésznő figyelmeztet, hogy ne kiabáljak, mert nem lesz erőm a kitolásra, de nem érdekel, minden fájást üvöltve csinálok végig. Nyolc körül jön az első tolófájás, ekkor esik be az orvosom is, aki rögtön lecseszi a szülésznőt, hogy miért nem szólt neki senki, megvizsgál, azt mondja, ez kicsit fájni fog, tágítunk egy keveset. Legszívesebben vonyítva lerúgnám, de csak kapkodom a levegőt, azt hiszem, ebbe belehalok, soha többet nem szülök gyereket, az hétszentség!

Pár perc múlva megérkezik az első tolófájás, lábakat a nyakba, nyomok-nyomok-nyomok. Ez megismétlődik még háromszor, de semmi. Ekkor a doki mellém ül, hogy rásegítsen a gyereknek a kijövetelre, azt mondja, a lábam helyett most a derekába kapaszkodjak nyomáskor. Igyekszem figyelni, de a második ilyen menetnél véletlenül mégis mást markolok meg, becsületére legyen mondva, hogy kibírta ordítás nélkül. Végül közel 50 perc kitolás után végre hirtelen megkönnyebbülést érzek és hangos ordítást hallok.

Elviszik a kislányom, én már csak a fürdés és egyebek után kapom meg, jajdegyönyörűvagy, nevetek rá, rám néz a hatalmas kék szemeivel és békésen elalszik. A fején csak pár szőke pihe, azóta is Csibe a „becsületes” neve itthon.

Az elmúlt órák pedig máris elfeledve, boldog vagyok.

A kisfiam:

Egyedül vagyok otthon, férjem dolgozik, lányom a nagyinál, mert reggel eszméletlen erővel tört rám a takaríthatnék, így átvittem. Délután két óra van, a lakás ragyog, éppen teregetek, amikor feltűnik, hogy a hasam mostanra annyira fáj, hogy elakad a lélegzet tőle. Megnézem az órát, három perc múlva jön a következő. Erre nem számítottam, még három hét van hátra!

Telefon a dokinak, rám parancsol, hogy azonnal indíts a kórházba. Felhívom a férjem, aki épp vezetői meetingen ül, onnan ugrasztja ki a titkárnő, hogy szül az asszony! Negyed óra múlva itthon van, elindulunk a kórházba, ekkor már kétpercesek a fájások, hirtelen jöttek. A Thökölyn dugó van, itt fogok megszülni a kocsiban, remek. Gyötör a hányinger, szólok a férjemnek, aki onnantól fogva egyfolytában aggódik. Nem, nem miattam, hanem hogy nehogy a kocsiba hányjak, illetve nehogy most menjen el a magzatvíz. Alig haladunk valamit előre, amikor észrevesz egy rendőrautót, odaszalad, ők pedig jó fejek és kiszednek minket a dugóból. Így szirénázó rendőri kísérettel érkezünk meg a kórházba.

A doki már vár minket, az apás szülőszobába megyünk, borotválás, beöntés, zuhany, papírmunka, ezután felraknak a szülőágyra, rám kötik az utált ctg-t. Így fekszem másfél órát megint forgolódva, csak most a férjem is rám szól, hogy ne nyervogjak már annyira, a fájásmérő még nincs is a maximumon... De szívesen cserélnék vele! Közben valamikor elmegy a magzatvizem, lepedőcsere, onnantól felgyorsulnak az események, egymást érik a fájások. Az első tolófájásnál egyszer csak megjelenik hat medikus, a doki megkérdezi, zavarnak-e? Igen, zavarnak, mindenki kifelé! – kiabálom, közben fél füllel hallom, hogy a szülésznő szerint hisztis vagyok, de ez most nem érdekel.

Nyögve, morogva próbálok nyomni, a harmadik nyomás után végre felhangzik a sírás és a doki hangja: „Hű, mekkora gyerek, el is hiszem, hogy fájt!”. A bébit elviszik lemosdatni, ezután nekem megmutatják, még konstatálom, hogy sűrű fekete haja van és koromfekete szeme (ez azóta sem változott), majd odaadják az apja kezébe: „Gratulálok, Apuka!”

Végül is...

Oszd meg másokkal is!
Mustra