Félidőben elvesztett ikerbabák után ismét teherbe esett

Aki nem bírja a tragédiákat, ne olvasson tovább. MJ olyan szüléstörténetet oszt meg a Poronty olvasóival, amelytől minden nő retteg: egy előrehaladott ikerterhesség egyik rutinvizsgálatán közli az orvos, hogy az idáig izgő-mozgó, egészségesnek tűnő magzatok szíve nem dobog, meg kell őket szülni. Újabb nehezen feldolgozható esemény történik: az egyik babát a kórház folyosóján vetéli el a kismama. Feldolgozva a feldolgozhatatlant, fél évvel később újra belevág a terhességbe, amelyet végigretteg.

palika

A szülésnél is gondok támadnak, három hét túlhordás után képtelen megszületni a baba, sürgősségi császár helyett végül az orvosok nyomják ki a kisfiút, aki nagy, szép, erős és egészséges. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

"Ez a történet nem a terhességgel kezdődik, vagy nem azzal a terhességgel, vagy hogy.

Az uh-szoba lapostévéjére meredtem, néztem a fekete-fehér búvárfilmet.

- Ööö... Mondták már? - kérdezte a vizsgáló.

Megfagyott bennem a vér, kérdezni se bírtam.

- Ketten vannak.

A következő öt perc kiesett, csak az van meg, amikor két uh-képpel a kezemben kirontok a váróba, és bőgve hívom a férjemet. Egypetéjúek, félek, boldog vagyok.

Borzalmas nehéz terhesség volt, hónapokat töltöttem a kanapén, szegény hároméves kislányom, alig bírtam megszólalni, de gondoltam, mindegy, lesz két testvére, ez meg gyorsan elmúlik. Jártam, ahova kellett, örültem és rettegtem. Napi 24 órát, ébren és álmomban, folyamatosan. Félidőre megnyugodtam, éreztem, ahogy mozognak, szépek voltak, nevük volt.

Megint a lapostévé, pánik az orvos szemében.

- Nagyon súlyos fejlődési rendellenességet látok - közli. Ezeket hol tanítják? Ezt kell mondani? Mindegy, nem számít.

- De élnek?

- Nem. Mondom magának, nem dobog a szívük.

Sötétség, magány, többméternyi feketeség hullik rám. És a veszteség. Mostantól csak temetünk. Állok a tükör előtt, nézem a hatalmas hasat, a mellet, ez aljasság, csupa élet, csupa teremtés.Reggel elkezdjük, várok a folyosón a szülészet előtt, egy nővérke rám mosolyog. Istenem, ez azt hiszi, én terhes vagyok. Vagy talán szülök.Estig fekszem egy törött szülőszéken, néha fáj, néha nem. Aggódó szemek, erőltetett nyugalom, kényszeres jópofázás. És az orvosom, agyonbőgve, zokog, teszi a dolgát. Én nem, nekem nincs dolgom. Este hétkor feladják, feküdjek be, maradhat a férjem is, majd holnap, most nem indul. Jó.

Jobban vagyok, eszem, nézem a folyosónyi fájdalmat, rákot és vetélést, abortuszt és meddőséget. Igen, van, akinek még nálam is rosszabb. Tíz körül félreérthetetlen fájást érzek, kirohanok, egy szerencsétlen, húszéves nővér tartja a frontot. Üvöltünk vele, hogy szülök, ő meg egy tekerős telefonnal bénázik. Így vetéltem el az első magzatot a MÁV kórház folyosóján. Érzem a zsinórt, nem bírok nem odanézni. Vajon hova tették? Hülye voltam, hogy nem temettem el őket rendesen? Akkor azt hittem, hogy megetethetem magammal: nem halott gyerekek, csak ki tudja, micsodák, a világ felé vezető úton elakadt kis nyomorultak.

Február volt. Az orvosom szerint még idén szüljek, én nem bírok előre nézni. Hátra sem. A fájdalom gyásszá enyhül, de nem tudok talpra állni. Mindenkit bántok, kellemetlen depressziós lehettem, ezúton is bocsánatot kérek mindenkitől, aki nem tudott elkerülni ezekben a hónapokban. És szeptember, egy félszeg próbálkozás, esély a sorsnak. Elölről kezdjük. Uh, vérvétel, tb-papír, babaruhák. És rettegés. Kisfiú, Palika lesz, kezdjük hinni, hogy tényleg, már nem úgy kezdem minden mondatom, hogy "ha sikerül".

Lejár lassan minden terminus, a gyerek nagy, erős, én meg talán már 43 hetes terhes, szülni kéne, de nem szülök. Megyek naponta a rohadt ctg-re, ismerek már mindenkit, de ez a gyerek kivárja. Hálistennek az orvosom is, szóba sem kerül, hogy elindítsa a szülést. Fájdalomra ébredek. Volt már egy vakriasztásom, szegény anyámat is átrángattam, most várok. Beülök kádba, nézem az órát, négypercesek. Felébresztem a férjem, nyugi, mondom neki, mondom magamnak, megyünk.

Egyujjnyi a méhszáj, pont, mint három hete, na szép, szokásos köröket futjuk, anyja neve, nem veszek fel kórházi hálóinget, ctg, kínlódás, mindentől elszakító fájdalom. Megnézik, négyujjnyi, hívják az orvosom, gyorsan baba lesz. Nekem. Babám.

Állok egy órával később a szülőszékbe kapaszkodva, méhszáj nyitva, orvosom megjött már, rajtam a ctg, és megint zavarodott, aggódó tekintetek. Nem akar megszületni. Elment a szívhang, keresik. Megvan. Még egyszer meg még egyszer, sokszor, nem történik semmi. A fájások már rég egybeértek, eltelik másfél óra, mindenkinek üvöltök, hogy csináljon valamit. Utólag is azt gondolom, hogy jogosan, nem is csak a fájdalom miatt, de közben ki tudja hányszor hittem, hogy ez a baba már nem él.

Tanácstalanok. Bejön az ügyeletes, rám szól, hogy ne essek szét, a higgadtsága elönti a zsúfolt szobát, ahova közben négy orvos cuccolt be. Megnyugszom, hiszek, bízom, hallgatok. Műtünk, mondja, azonnal. Borotválás, katéter, hoppá, mondják. Lenn van a fej, mindenki nyomjon. Egy perc, nyomunk, mi belül, ők kívül, és megvan. Mint egy nadrágtartó, úgy tekeredett rá a zsinór, de jól van. Sőt, tökéletes. Vágtak, nem sikerült a gátvédelem, mocskosul fáj a varrás, de odaadják. Néz optimistán, nagy, szép, erős és él, szopizik és fogja az ujjam. Mindenki fellélegez. Itt van Palika, a történet vége és eleje.

Azóta egyéves, a nővére már öt. És Palika már régóta mondja, hogy mama, tud egy csomó mindent, hülye böngyörkékben göndörödik a haja, kék szemű és lapát kezű. És nem jó alvó, sőt pár héttel ezelőttig eszelősen anyás volt a gyerek, aminek egy kicsit végig örültem."

mj

Oszd meg másokkal is!
Mustra