Ki vagyok én? Anyán kívül már senki?

Zanza!

A természet mindig kompenzál, ha valami jó, egy kicsit elnéz másfelé, most például indokolatlan és szorongató érzéssel. Ezzel a gondolattal ülök a metrón, már önmagában ez is nagy élmény, egyedül. Nézem a szemben ülő nénit, aki ül és engem néz. Mit is lát, ráncolom a homlokom. Egy fiatal nőt, aki hátizsákkal gubbaszt előtte strandpapucsban, nagyon barna, „istenem, biztosan valami fesztiválról jön és nem a krumpliföldön kapta meg a nap, most az a divat, mármint a fesztivál. Nem is tudja, hogy milyen jó neki, majd ha gyereke lesz, gondolja a néni, és elkapja a gépszíj, majd akkor nem ül itt ilyen barnán és vidáman. A Krisztike óta én sem szedtem össze rendesen magam, meg rohanni is kellett vissza a TSZ-be…”. Eddig jutott a néni és az ő univerzuma, amit vitt magával a Stadionok felé, a cekkerével együtt. Én meg ülök tovább magamban és azon gondolkodom, hogy ki is vagyok én és miért érzem ilyen hülyén magam, hát nem tudom értékelni a jót, hogy gyerekek nélkül lehetek néhány napot? Már semminek nem tudok örülni?

Amikor a Nagy is pici volt én pedig éveim szerint is túlságosan fiatalnak számítottam, úgy éreztem, hogy hivatalosan is jár a szabadság, a gyerekmenetes idő. Mert anyának lenni nem csak szórakoztató, hanem kemény munka is, nekem pedig még rengeteg egyéb feladatom is van. Még nem vagyok kész, az anyaság is egy kihívás, megoldom, de emellett vagyok, aki vagyok. Aki tudja merre tart, megőrzi a szuverenitását, akár egy függetlenségre vágyó nemzet és nem olvad be, nem szívódik fel öntudatlanul valami egységes valamiben. Ha néha egyedül voltam, lelkiismeret-furdalás és képzavar nélkül tudtam hátradőlni, „ez az, ilyen a világ rendje” sóhajjal, s gondolataimba merülve eregettem a füstöt, gerjesztettem a gondolatot, alkottam magamnak, mert én Én voltam. Ma már a füstöt sem eregetem, mert a testem sem az enyém, mert hát csak nem gyilkolom magam, amikor két gyerek otthon minden rezdülésemet figyeli és imádnak, meg függenek tőlem. Hogy képzelem…

Összetett életem lett, biztosan ez jelenti azt, hogy felnőttem. Több szálat tartok a kezemben, a köteg meg egyre nagyobb, így néha valamit elengedek. Úgy, hogy észre sem veszem, csak ha elő akarom az aktuális igény szerinti dolgot kapni a cilinderből, a metrón ülve pedig én lennék az, akinek elő kéne bújnia a kalapból. De hol vagyok?

Újabb „páciens” ül elém, méreget a srác, elnyom egy csábító mosolyt, miközben a hátizsákom alatt pihegve körülnézek, hogy engem néz-e. Enyém a sor, mert üres az egész pad, meg a fogvillantós mosoly is, nem tudok mit kezdeni vele. Régebben, ha szabad estém akadt, így valahol mulattunk és próbált valaki fölszedni, kérkedve villogtam, hogy már gyerekem is van. Farzsebből dobtam oda az adu ászt, nesze, ez is én vagyok. Gyűjtöttem a szerepeket.

Ma már, ha az egyikből kiesek, nehéz a váltás. Hazaérve, az üres lakásban ténfergek, ellenőrzöm a szobákat, minden a helyén, csak hát üres. A kisördög a fülcimpámról duruzsol: „Erre vágytál, nem? Kölkök a nagyinál, tiéd minden perced.” Dolgozom, aztán felhívom őket, mit izgulsz anya, hallom a lányom pimasz kis hangját anyám mögül. Élvezik a strandolást, sok puszit küldenek. Nézem a monitort és furcsa, gonosz ki érzés karcolgatja a mellem. Mi lesz, ha elmennek, kirepülnek? Lehet, hogy végképp az határoz már csak meg, hogy ők itt vannak? Kiöregedtem a „kiscsaj” szerepből, szűk és nem érzem az enyémnek. Félek az öregségtől, mi lesz, ha üres leszek? Már nem emlékszem milyen nélkülük. Nem emlékszem mi akartam lenni régen. Egyáltalán, akartam én valaki lenni, vagy csak őket akartam?

Blogmustra