Hárman rángatták ki Balázst anyja hasából a műtőasztalon

Zanza!

Ezen a forró vasárnapon Ági arról mesél, hogyan élte meg a gyermeke lábtartásos farfekvése miatt szükséges programozott császármetszést az előkészületektől a baba kiemelésén keresztül a műtétet követő időszakig.

balazs

Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

A helyszín a Nyírő Gyula kórház szülészete, új nevén Róbert Károly Magánklinika Budapesten. Az időpont 2009. április 16, három nappal a hivatalos kiírás előtt. Alig egy órával korábban még a zuhany alatt viháncoltam otthon, és bár nagyon féltem attól, ami várt rám, a világért sem mutattam volna. Amikor viszont begördültünk a kórház parkolójába, hirtelen elfogott a harctéri idegesség, a mi lesz velem-velünk érzése. Nem lehet, hogy Mókamiki meggondolta magát és befordult a jó irányba? Nem lehet, hogy várjunk még otthon, nyugiban, és majd amikor elfolyik a magzatvíz, becsörtessünk a kórházba? Szeretem a spontaneitást, jöhet nekem a meglepetés, a váratlan fordulat, az akciófilmes száguldás. Vagy bármi, csak ez a hideg-rideg kiszámíthatóság ne lenne. Hiába próbáltam felkészíteni magam már hetek óta a programcsászárra, valahogy nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, Hiszen végig természetes szülésre készültem, a világért sem akartam volna "megúszni". De nem lehetett, és ezt el kellett fogadnom.

Fel a harmadikra, bejelentkezés: "Jöttünk szülni". Jaj, de idétlenül hangzik ez, de nem, csakazértsem mondom azt, hogy jöttem egy műtétre! Nagyon udvariasan fogadnak, már úgy várnak, hogy az ilyenkor szokásos papírmunka minimális időt vesz igénybe. Nem is értem, miért nem így megy mindenhol, ahol programozott császárról van szó. Megmutatják a kórtermet, szép, új. Kipakolok, húzom az időt, jaj, melyik ágyat válasszam, még ez a lehetőségem is megvan, hiszen egyelőre csak én vagyok egy kétágyasban. (Ekkor még nem tudom, hogy végig így lesz.) Letelepszem az ablak felőli ágyra, sóhajtozok nagyokat, teszek-veszek, mosolygok a férjemre, ő meg csak kérdezi szemtelenül, hogy na, parázol? Persze, hogy parázom, mit parázom, kezdek beszarni. Na uccu neki, rögtönzött kis tisztasági csomagommal (papucs, hálóing, tusfürdő és néhány betét) átcaplatok a szülőszobába, pontosabban a vizsgálóba. Ha már a beszarás kerülget, akkor jöjjön egy jó kis beöntés. Kipipálva. Nem jó, de nem is olyan rossz, mint gondoltam, lényeg, hogy megvagyunk vele. Utána zuhany, most utoljára még a nagy hasammal. Férjem ezalatt hoz egy kis elemózsiát és ásványvizet – na nem mintha ehetnék vagy ihatnék, csak azért, hogy mindent elintézzen, amíg még ilyen nyugi van. Sóvárogva nézem a palack vizet, érzem, hogy egy hajtásra meg tudnám inni, olyan szomjas vagyok, de nem lehet.

Megérkezik doki néni, mosolyog, kedves, mint mindig. Együtt lemegyünk a terhesgondozásra, ahol még utoljára csinál egy ultrahangot, hogy megtudjuk, hogy fekszik ez a kis fickó. Megbeszéltük, hogy ha akár az utolsó pillanatban úgy tűnik, jó irányban fekszik, császár lefújva. De sajnos nem jól fekszik. Illetve, neki a lehető legjobb pózban: feje a bordámnál, egyik lába lefelé lóg a kapuban, a másikat felhúzza maga mellé. Ezt úgy hívják, hogy farfekvés lábtartással. Már a 36. hét óta tudjuk, így volt időm utánanézni. A szakirodalom szerint fennáll az "aprórész előreesés" veszélye, magyarul, hogy a lába kikandikál, amint megindul a szülés, de nincs, ami tágítsa előtte az utat, így a szélesebb testrészek (csípő, fej) elakadnak. Senki nem tudja megmondani, miért választják az ellenkező irányt a farfekvéses babák, a dokim szerint az én anatómiai adottságaim is közrejátszhattak (keskeny csípő, illetve szűkebb ágyéki gerinc szakasz), mindenesetre az biztos, hogy a baba azt a testhelyzetet veszi fel odabent, ami neki a legjobb. Volt néhány hetem, hogy a természetes szülésről szőtt elképzeléseimet sutba vessem és elfogadjam, hogy ebből 99 százalék, hogy császár lesz. Mert nem kockáztatunk, erre már előre felkészített az orvosom, nem várjuk meg, hogy magától meginduljon, ahogy ő fogalmazott: "abból katasztrófa lehet". Így is csak 3 nappal a kiírt dátum előtt császároznak, ami tök jó. Doki néni vigasztalásul mondogatja, hogy gyönyörű kis buksija lesz, a császáros babák feje mindig szép formás és olyan magas intellektuális homlokuk van.

balazs2

Vissza a szülőszobára. Felfekszem egy ágyra, (mit felfekszem, felrepülök) - ekkor még nagyon virgonc vagyok. Jön az infúzió, mostantól jó darabig ezt eszem-iszom. Gyülekezik a csapat, benéznek, köszönnek, kedvesek, jó fejek. A "Hogy van?" kérdésre csak annyit tudok felelni, hogy voltam már jobban is – aztán gondolatban hozzáteszem, hogy például majdnem napra pontosan egy éve, amikor az esküvőnkre készültünk. Hogy rohan az idő! Hülye, aki ilyenkor nosztalgiázik, jön a katéter – na ez durva, utálom. Aztán pár perc alatt megszokom ezt is.

Elérkezik az idő, minden kész a nagy pillanathoz, irány a műtő. Átslattyogok (5 lépés), igazán vicces érzés katéterrel a lábam között. Felülök a műtőasztalra, jön az anesztes, előveszi a spinális érzéstelenítés kellékeit, én görbítem a hátam (mintha gondterhelt lenne – mondja), remek, az megy. Szúrást érzek, zsibbadást is azonnal, de az egész csak pár pillanatig tart. Arra gondolok, hogy kurva szar lehet, ha valaki balesetben lebénul deréktól lefelé, és, hogy ugye nem maradok így. Elfüggönyöznek, jöjjön, aminek jönnie kell. Aneszteziológus dokinő kérdezgeti, mit érzek, miközben nyomkodja a derekamat és a csípőmet: "Itt érzi? És itt?" Nem tudom, jó-e vagy sem, egyelőre mindent érzek. A negyedik ilyen kérdésénél mosolyogva hozzáteszi: ne aggódjon, már van egy vágás a hasán! Ja, akkor mégsem érzek mindent!

Kezdődik a móka, nem tudom, merre irányítsam a tekintetetemet. Egy darabig nyugi van, de aztán jön a ráncigálás, érzem, ahogy nyomják fentről a hasamat. Hirtelen olyan hányinger fog el, hogy egy kicsit meg is ijedek. A segítségemre sietnek és néhány csepp vizet csepegtetnek a számba, simogatják az arcomat: ez most nagyon jól esik. Ájuldozom, a vérnyomásom a béka segge alatt, a hasamnál pedig csak nem szűnik a rángatás-tépés, hallom, ahogy nyögnek, szuszognak a dokik: hárman próbálják kiszedni Balázst a kuckóból. Állítólag nem csak, hogy befúrta a kis fejét a bordámhoz, de még fel is emelte a kezeit, szóval mielőtt kiemelték, ki kellett őt csomagolni. És akkor megvan! Kint van, látom a kis lábakat a csecsemős kezében. Kirohan vele, de hozzáteszi, mindjárt hozom. Tisztogatás, mérés (apa társaságában), hatalmas sírás kíséretében. De jó hallani, amikor felsír! És milyen szépen, férfiasan sír! 3200 gramm, 53 centi – jön mosolyogva a kis csomaggal a kezében a csecsemős, nagyon szép és egészséges baba! Odateszi a mellkasomra, nézem és megkönnyebbülök, nem érdekel az iménti ráncigálás, a kvázi bénulás, a katéter, az infúzió és a beöntés, sőt azon sem gondolkodom már, hogy de jó lett volna megtapasztalni a természetes szülést. Mert itt van, egészséges és a többi egyáltalán nem számít.

balazs1

Néhány perc alatt összefoltoznak, kitolnak az előkészítőbe, ami most átminősül gyengélkedővé, mert mondjuk ki, nem vagyok a toppon. Belép a férjem, sietve odajön hozzám, megölel és megcsókol, látom a szemében a meghatódottságot és a hihetetlen büszkeséget, csak annyit mond, hogy nagyon szép baba. De ez pont elég. Egy ápolónő körülöttem sündörög mostantól, cserélgeti az infúziót, vigyáz rám. Nem tudom, máshol ez hogy megy császár után, nekem hihetetlenül jó volt, hogy csak rám figyelt, ott volt a szomszéd szobában, bármikor szólhattam neki, ha valami kellett. Néhány perc múlva jön Balázs is. Azonnal segítenek mellre tenni - segítség nélkül császár után nem menne, ezt én előtte nem is gondoltam volna.

Amikor már kezd szűnni az érzéstelenítő hatása, átvisznek a kórterembe. A férjem ide is jön, pedig nem is családi szobában vagyunk, de este kilencig bent van velem. Kapom az infúziót, közben nagyon lassan tér vissza a lábamba az élet: de szar még mindig, hogy mozgatni akarom és nem tudom! Mi tagadás, gyengének érzem magam, semmihez nincs erőm, csak fogom a férjem kezét és pihegek – szerintem életemben nem voltam még ennyire elesett. Végre ihatok, döntöm magamba a vizet és a teát felváltva. A folyadékpótlás most mindennél fontosabb, hogy megússzam a spinális utáni fejfájást. Balázs természetesen itt van velünk és olyan jó nézni, ahogy békésen szundikál. A nap fénypontja, amikor estefelé kinyitja a szemét és jól megnéz magának minket, mi pedig olvadozunk a gyönyörűségtől.

Viszont ha előre tudom, milyen éjszaka vár rám, lehet, hogy inkább kiugrom az ablakon. Kapok méhösszehúzó koktélt, amitől olyan fájdalmaim lesznek, hogy tépkedem a párnahuzatot. Pedig kemény csajnak gondolom magam, de ez még rajtam, is kifog, kicsordulnak a könnyeim, bámulom az infúziót, milyen lassan csöpög ez a szar! A fájdalomtól félig aléltan félig éberen töltöm az éjszakát, alvásnak nem nevezném, közben félálomban érzékelem, hogy 2-3 óránként benéz hozzám az ügyeletes nővér. Másnap hajnalban pedig megkér, hogy üljek fel, sétáljak el a mosdóig. Felülés? Ja, hát az most a világ legbonyolultabb mozgássorának tűnik, eltart vagy 5 percig, amíg felszenvedem magam vízszintesből függőlegesbe. A mosdóhoz vezető út nem több három méternél, én ezt óriási kínok közepette teszem meg, a nővér viszont megdicsér, hogy milyen gyors vagyok. Aztán elérkezik a második reggel, Balázst behozzák, mostantól végig velem van. Egyébként jóformán csak fürdetésre adtam be a csecsemősökhöz, illetve akkor, amikor én is elmentem zuhanyozni. Az itt dolgozók nagyon kedvesek, segítőkészek, és egyeztetés nélkül semmilyen kiegészítő kaját nem adnak a babának.

balazs3

Nagy feladat még császár után a vécézés. Röhejesen hangzik, de a dokim is hangsúlyozta, hogy egy ilyen nagy hasi műtét után a legfontosabb, hogy újra beinduljon a bélmozgás. Ennek érdekében rengeteg gyümölcsöt ettem, és bevetettem az aszalt szilva nevű titkos fegyvert is, ha már tejeskávét nem ihattam. Nem is volt szükségem a hashajtó kúpra.

Összesen négy napot töltöttünk bent, Balázs csak kicsit sárgult be, így hamar hazaengedtek. Meglepően hamar összeszedtem magam, bizonyos mozdulatok még nagyon sokáig fájtak, de ezzel törődtem a legkevésbé. A császár utáni szoptatásról pedig annyit, hogy az első két hét valóban nem könnyű, nekem a tej a 4-5. napon indult be, akkor is kínkeservesen, a hasamon lévő seb miatt alig találtam kényelmes pózt, a kezdeti bénázások nyomán a mellbimbóm fájdalmasan kisebesedett (a gyógyír a Garmastan + a levegőztetés volt), és az első két hétben egyenként szenvedünk meg minden csepp tejért. De a lényeg, hogy idővel megszűnik minden fájdalom, és hála ennek az igen szorgalmas és jó étvágyú kisfiúnak, mostanra már a szoptatás sem okoz gondot.

Ági

Blogmustra