Női nőgyógyászok, sok (fölösleges) beavatkozás, védőnők hiánya és hat kötelezően bent lévő személyzet a szülésnél.
Gdorka második szülésének történetét meséli el, amelyben az indiai körülményeket is ábrázolja. Szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Nagyon érdekes tapasztalat volt Indiában megszülni Borit, második kislányunkat. Mikor megtudtuk, valamikor május elején, hogy megint gyereket várok, nagy dilemmával találtuk szemben magunkat, mégpedig hogy otthon, vagy Indiában szülessen-e meg a baba. Hosszas hezitálás után az előbbi, vagyis az indiai szülés mellett döntöttünk. Nem baj, legalább ilyen szempontból is megismerhetjük kicsit az itteni életet. Hát megismertük...
A terhesgondozás itt természetesen másként működik, mint otthon, az embernek van egy választott szülészorvosa, és ennyi. Védőnő nincs (ez annyira nem is hiányzott, mondjuk, bár ha valaki az első gyerekét várja, szülés után megnyugtató, ha valaki megnézi a köldökcsonkot, és van kitől kérdezni, ha kell), a szülésznő fogalma is csak a falvakban és a nyomornegyedekben ismeretes, ott viszont általában orvos nincs a közelben. A várandósság alatt havonta kellett járni tehát az orvoshoz, aki minden alkalommal megmérte a testsúlyomat, a vérnyomásomat, és miután kézzel kitapogatta a méhemet, centiméterszalaggal megmérte a „baba hosszát", vagyis a méh tetejétől a szeméremcsontig vett távolságot. Ez elvben mindig akkora kellett volna, hogy legyen, mint ahányadik hétnél tartok, és már elég hamar elkezdett izgulni, mikor egy centiméterrel kisebbet mért. Eleinte ennek az lehetett az oka, hogy Bori keresztben feküdt, aztán meg az, hogy már a 34. héttől nagyjából beékelődött a feje.
Rendszeresen elküldött ultrahangra, hogy ellenőrizze a baba méretét, az ultrahangos orvos (nagyon kedves nő) pedig rendszeresen mindent rendben talált, és nem értette, hogy mi ez a nagy izgalom. Őszintén szólva, én sem. Csak azért, mert nem szedtem magamra annyi kilót, mint Fannival, még nem éreztem, hogy bármi gond lenne.
A szülés előzményeit az jelentette, hogy a 37. heti vizitkor a doktornőm (itt az otthoni gyakorlattal ellentétben a legtöbb nőgyógyász nő) közölte velem, hogy a következő hét péntek-szombatján ő nem lesz itt, mert elutazik egy konferenciára. Mondtam, semmi gond, ilyen előfordul. Majd a következő hét kedden, amikor ismét mentem a rutinvizitre, meséltem neki, hogy vasárnap reggel egy pár órán keresztül nem éreztem Bori mozgását, de aztán a kiadós reggeli után nem sokkal minden rendben volt. Rögtön lejegyezte a kismama naplómba, hogy „csökkent magzati mozgás". A szokásos súlymérésnél 30 dekával kevesebbet mutatott a mérleg, ezt is nagyon rossz jelnek vélte. A lényeg az, hogy kitalálta az orvos, elküld CTG-re, nézzék meg a baba szívhangját. Mivel nem volt megelégedve az eredménnyel, ultrahangra is elküldött. Ott mindent rendben találtak, visszamentem az orvosomhoz, aki azt mondta, hogy neki az ultrahang nem ad elég információt (akkor minek is küldött el vajon?), ne is menjek haza, maradjak ott, feküdjek be, hogy az elkövetkező 24 órában még három CTG-t csináltathasson. De már ekkor azt rebesgette, hogy hacsak nem történik valami csoda, és nem mutat teljesen más, jobb eredményt a CTG, akkor ő szeretné beindítani ezt a szülést.
Ugyan nem azonnal, de végül hajlandó voltam befeküdni, így elvégezték a három CTG-t, amiből kettő egy kicsit jobb lett, a harmadik pedig jóval jobb (nem csoda, tudtam végre rendesen enni-inni). A nővérkék közben bizonyos időközönként vérnyomást és lázat mértek, mintha nem is kismamaként, hanem valami nagybetegként kerültem volna be a kórházba.
Délután jött a doktornő, megnézte a leleteket, megállapította, hogy némileg javultak, majd közölte, hogy akkor most maradjak benn, ő este beindítaná a szülést zselével, azt másnap reggel meg kell ismételni, és akkor délutánra legkésőbb baba lesz. Ismét közöltem, hogy márpedig én nem töltöm benn az éjszakát, több mint egy napja nem láttam Fannit, hazamegyek, és ha nagyon muszáj, holnap reggel visszajövök, és akkor beindíthatja. Az első válasz az volt, hogy ez nem lehetséges, nem mehetek haza, aztán mikor kitartottam a hazamenetel mellett, mégis beleegyezett a reggeli visszatérésben. Már eddig is kezdett nekem gyanús lenni a dolog, de valahogy egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs olyan nagy szükség arra a beindításra. A doktornő mindenféle statisztikákat idézve azt mondta, hogy 5% esély van arra, hogy valami baj legyen, én meg úgy voltam vele, hogy ekkora esély mindig van, ha addig minden tökéletesnek látszott a várandósság során, akkor is. Még mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, közös megegyezésre, most először a terhesség alatt belső vizsgálatot is végzett, és megállapította, hogy a méhszáj érett, egy ujjnyira nyitva vagyok, a baba bármikor jöhet, amikor neki jól esik.
Miután konzultáltam egy másik orvossal, és úgy döntöttem, hogy nem hagyom beindítani a szülést, szerda este hazamentem. Csütörtök éjszaka nagyon erős, de se nem sűrű, se nem túl rendszeres fájásaim voltak, fel is ébresztettem a férjem, hogy lehet, hogy szülni fogok, de aztán sikerült tovább aludni, és másnap reggel még mindig egy darabban ébredtem fel.
Nem így a következő reggel... Bár a péntek este nyugodtan telt, éjjel fél kettőkor tízperces fájásokra ébredtem, és a harmadik vagy negyedik után ébresztettem is Lacit, hogy lassan ideje hívni a dadust, hogy Fanni ne maradjon egyedül, mi pedig esetleg menjünk be a kórházba. Így is lett, négy körül értünk be, ekkor már olyan ötpercesek lehettek a fájások. A doktornőm tehát konferencián volt, a maga helyett kijelölt orvost, akit soha életemben nem láttam, nem volt kedvem hívni, gondoltam, majd az ügyeletes orvos megteszi ezt helyettem.
Mikor megérkeztünk a kórházba, éjszakáról lévén szó, az ügyeleti bejáratnál kellett bemenni, ahová hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy EMERGENCY. Ehhez képest, csak unatkozó embereket láttunk, a pultnál komótos papírkeresés indult, mikor mondtuk, hogy ki vagyok és miért jöttünk, aztán mikor látták, hogy fel-alá sétálok és hevesen lélegzem a fájások alatt, felküldtek a szülészetre azzal, hogy majd Laci visszajön a papírmunkát elintézni. Arra gondoltunk, vajon akkor is ilyen lazára, ráérősre veszik a figurát, ha, mondjuk, jön valaki, ömlik belőle a vér és hiányzik a fél karja?
Fent a szülészeten nem igazán akarták elfogadni, hogy éjnek idején szülni jöttem, és mivel jobb ötletük nem volt, gyorsan lefektettek és feltettek a CTG-re. Ettől szuper kis fájásaim azonnal lelassultak és gyengébbek lettek. Már ott tartottam, hogy letépem magamról a berendezés részeit képező kis korongokat, amikor jött az ügyeletes orvos, egy fiatal nő, aki valószínűleg vezető kolléga nélkül nem sok mindent tehet. Megvizsgált, megállapította, hogy három centiméternyire nyitva vagyok, fájásaim vannak, és szülni fogok. Hát ez utóbbit én is meg tudtam volna mondani, ha figyelnek rám is picit, nem csak a CTG-re. Ekkor reggel öt körül lehetett. Végre lekerültem a gépről, Lacit elküldték bejelentkezni, mert addig nem kaphattam szobát, míg ő le nem perkált egy csinosabb összeget előlegként lent az ügyeletes portán.
Mikor negyedóra elteltével visszajött és bejutottunk a szobába, ismét jobbak lettek a fájások, így kis idő elteltével bevettük magunkat a zuhany alá. Laci a szobában is, a víz alatt is hősiesen masszírozta a derekamat, én pedig éreztem, hogy nagyon jó úton haladunk, a testem pontosan tudja a dolgát, és annak megfelelően cselekszik is. A forró víz ismét csodákat művelt, volt, hogy egész sokáig nem is éreztem fájásokat alatta, pedig biztosan kellett, hogy legyenek, mert mire egy órával később befutott az orvos, egy nagydarab, hangos indiai nő, már 7-8 centiméternél tartottam. Rögtön mondta is a nővérkéknek, nem sok időt hagyok nekik, és lehet, hogy baba lesz. Még megkérdezte, hogy szeretném-e, ha burkot repesztene, mert az felgyorsítaná az eseményeket, mondtam, várjunk még kicsit, és ezt el is fogadta.
Ide adaléknak kívánkozik még annyi, hogy a saját orvosom íratott velem még korábban szülési tervet, holott nekem ez nem lett volna fontos. Ebben majdnem mindent elfogadott, összesen két dologra mondott nemet. Szüléskor azt akartam, hogy nyugi legyen, és ne legyen bent sok ember, illetve, hogy hagyják a placentát magától megszületni, ne kapjak injekciót. Az előbbire azt mondta, hogy hat embernek bent kell lennie rajtunk kívül (végül heten voltak), az utóbbira pedig hogy nem szeretné, ha olyan sok vért veszítenék. Az első dolgot kénytelen, a másodikat kelletlen, de elfogadtam. Az olyan részletekbe, mint hogy nem szeretnék borotválást és gátmetszést, de szeretnék beöntést és én magam megválasztani a vajúdó és szülőpozíciót, gond nélkül beleegyezett.
Az orvos érkezése után nem sokkal átvezettek a szülőszobára, amelyik úgy nézett ki, mint egy jobbfajta műtő. A szülés itt kezdett vicces lenni. A sürgősségi bejárattal ellentétben ugyanis, ahol mindenki nagyon ráérősen dolgozott, most Lacival úgy éreztük magunkat, mintha épp a Vészhelyzet egyik jelenetét forgatnák, nem pedig egy teljesen normális várandósság végét jelentő szülést készülnének lebonyolítani. Hét állig zöld műtősruhába öltözött nő sürgölődött benn, a ruhán és a maszkon kívül még szintén zöld nejlon kötényt is viseltek. „Bocsánat, tévedésből a mészárszékre kerültem volna?" Az első percben elment az áram, szegény doktornőt rövid időre megfosztották a műtőkre jellemző hatalmas lámpák fényétől, de, a generátornak hála, ez a sötétség csak pár pillanatig tartott.
Ekkor még hátra lehetett a vajúdásom legvége, és elfogadott szülési tervemen felbuzdulva, én négykézláb szerettem volna lenni kicsit, esetleg szülni is, ha úgy adódik. A hangos doktornő elkezdett kiabálni - nagyjából a szülés végéig ez is maradt a használt hangerősség - hogy most mi a csudát művelek, ő így nem tud szülni. (Azt hittem, én szülök éppen, de lehet, hogy tévedtem...) Ismét rám erősítették a CTG-t, ami nagyon praktikus volt, ugyanis elvonta a figyelmemet, azt lestem, hogy mennyit bippeg percenként, ahelyett, hogy a fájásokra figyeltem volna. A szülőszobán eltöltött idő során végig balhéztunk egymással, Laci és én a doktornővel, hogy nem akarok se infúziót (mi a csudának, minden ment a maga útján, a legnagyobb rendben), amiben nem is tudom mi volt, fájdalomcsillapító vagy hormon, ugyanis a doktornő csupán annyit kérdezett, hogy akkor indíthatja-e a cseppeket, és igencsak zokon vette, mikor mondtuk, hogy szó sem lehet semmiféle cseppekről. De a balhé fő témája a gátmetszés volt, ugyanis mi hajtogattuk, hogy nem akarok gátmetszést, ha valaminek történnie kell, hát az repedés legyen inkább, mire a doktornő rögtön a legrosszabb szcenáriót festette elénk, mi van, ha olyan nagy a repedés, hogy azonnal sürgősségi műtétre van szükség, stb. stb., és nem akarta elfogadni, hogy márpedig nem és nem akarom, hogy vágjon. Végül szerencsére nem avatkozott be, volt egy pici repedés, amit ugyan össze kellett varrni, de továbbra is tartom, hogy ezzel jártam jobban, mintha nekem esett volna a szikével.
Mikor aztán a burok is magától megrepedt, és minden készen állt a baba érkezésére, végre én is úgy éreztem, hogy ideje lenne megfordulni, talán jobban esne lefeküdni, és úgy kitolni Borit. Ekkor persze a rossz irányba indultam el, beleakadtam a CTG madzagjaiba, amikor pedig megfordulni igyekeztem, begörcsölt a csípőm. Valahogy mégis sikerült átküzdenem magam a hátamra, ekkor be akarták tenni a lábamat a kengyelbe, de miután végiggondoltam, hogy akkor nem lesz minek nekitámaszkodnom, hogy erőt fejtsek ki, inkább mögé támasztottam a sípcsontjaim, és úgy toltam (ez másnap kék-zöld foltokként meg is mutatkozott a lábamon). Ekkor hoztak vagy tíz darab zöld anyagot, és úgy betakarták az alsó felemet, hogy semmit sem láttam már magamból, így sajnos azt is csak éreztem, mikor az első igazi tolásra (mivel kiabáltak, hogy ne hagyjam abba, toljak csak) kibújt Bori egy darabban.
Rögtön el is rabolták kislányomat, (bár szerencsére a szülőszobán belül maradt) és kiszívták az orrát. Ezután megkaptam egy percre, próbáltam mellre tenni, de már tépték is ki a kezemből, hogy el kell vinniük, és Laci felügyeletével ezt meg is tették. Arról is ennyit, hogy a szülési tervben az is szerepelt, hogy rögtön szülés után szeretnék egy óra együttlétet az újdonsült babával és Lacival hármasban, nyugalomban... Laci és a baba tehát eltűntek a látóteremből, rajtam elvégezték az „utómunkálatokat", visszavittek a szobámba, és vártam és vártam, hogy viszontláthassam családtagjaimat. Kb. egy óra elteltével ez meg is történt, és a doktornőm ugyan korábbi kérdésemre azt válaszolta, hogy semmit nem kell hoznom a kórházba, mindent kapunk (ez nagyrészt így is volt), Borit csupán egy lepedőbe bugyolálva kaptam vissza, és szegény fél napon keresztül pelenka és ruha nélkül volt, egészen addig, míg Laci haza nem ment és vissza nem jött.
Szerencsére azonban azóta soha nem felejtjük el se bepelenkázni, se felöltöztetni Borit. Örült is ennek úgy tűnik, mert evett, aludt, hízott, figyelt, ahogy egy kisbabának kell, és az esti síráspartikat leszámítva nagyon boldog, kiegyensúlyozott csecsemő volt. Most pedig már egyéves is elmúlt, és várja, hogy kistestvére szintén Indiában lássa meg a napvilágot.
gdorka
