Ki kapjon nagyobb értékben ajándékot év végén?
Már csak hetek kérdése és lehúzzák a rolót az iskolákban, sőt egyes óvodákban is, azaz szépen megfogalmazva közeleg az év vége. Ezzel együtt pedig egyenes arányban nő a szülői munkaközösségi tagok fejében a nyomás (például az enyémben), mert az egész évben pangó szülői kommunikáció hirtelen szárnyalni kezd. Ugyanis a csoportpénz felhasználásához mindenkinek van hozzáfűznivalója, s mivel haladó gondolkodású SZMK-s vagyok, virágoztatom a demokráciát a témában. Utólag bevallom, kár volt.
Mivel közös pénzről van szó, úgy gondoltam, a különböző ráfordításokat értelemszerűen közösen kell megszavaznunk, azaz körkérdések, napokig tartó levelezések után döntöm csak el, hogy mit hozzon a Mikulás a zsákba, mit tojjon a nyuszi a fészekbe, valamint azt is, hogy mit kapjanak a pedagógusok év végén. Az utóbbi esetében több probléma merült föl, mint azt gondoltam volna. Nem csak a „mit” lett kardinális kérdés, hanem a „mennyiért” is, sőt, a „ki” és végül, ami számomra a legdurvább, a „miért”.
De kezdjük az elején! Csoportpénzt szedni nem csak azért hálátlan feladat, mert innentől kezdve attól félhetünk, hogy elhagyunk, elvesztünk és összekeverünk egy halom bankjegyet, aztán a Nyuszi csoport majd sír-rí ajándék nélkül, hanem mert fel kell vennünk a pléhpofát. Ez pedig nekem igen nehéz. Sajnos, vagy szerencsére, ki tudja, szociálisan elég érzékeny vagyok, s nagyon tudom sajnálni, ha valaki valamiben hátrányos helyzetű, néha missziónak tekintem, hogy valahogy segítsek a helyzeten. Éppen ezért a csoportpénz kezelésénél próbáltam szem előtt tartani, hogy akármekkora összeget állapítunk meg, lesznek olyanok, akiknek problémát okoz kifizetni. Mert nyilván előbb vesz tejet a gyereknek, meg a kinőtt cipője helyett újat, minthogy beadjon egy közös kasszába, egy számára feneketlen zsákba pénzt, amiért vért verejtékezett. Ebből kifolyólag soha senkitől nem kértem az elmaradt összegeket, mostanra azonban egy kicsit megcsúsztunk, egy rosszul ütemezett kirándulás-befizetés folyományaként. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy mindenki beszálljon, és sokan igencsak felháborodtak azon, hogy volt, aki egész évben egy fillért sem adott. Az pedig, hogy szegény anyuka egyedül neveli a gyereket, másodlagos problémája lett mindenkinek.
Mint kiderült, ha az ember egy a sok közül, azaz nehezen, de hozzájárul a gyerekek dolgaihoz, akkor elvárja mástól is, hogy tegyen hozzá a közjóhoz és a szociális belátóképessége egyenlő lesz a nullával hirtelen. Egyébiránt ne kapjon a gyereke csokimikulást, ajándék kis izét és ne menjen kirándulni sem, csak ha a szülők beszálltak a buliba. S hogy az óvónők mit kapnak az ő pénzükből, hirtelen kardinális kérdéssé válik. Mert mindenkinek joga van ugye, hogy eldöntse, Gizike néni bonbont kapjon, meg egy vázát, de a dadus csak egy gerberát, mert az mindig csúnyán néz.
Az ajándékozás témájában nagyon hamar világnézeti szakadékok keletkeztek. Az első dolog, amin fennakadtam, hogy a csoport két részre vált, az egyik vonalon erősen támogatták, hogy a két dadus megegyező értékben kapjon az óvónőkkel, a másik pedig nem értette, hogy miért alacsonyítjuk le az óvónőket a dadusokhoz. Bármerre hajoltam, a másik oldal sérelmezte a dolgot, én pedig hiába mondtam, hogy ez a demokrácia, lélekben valahol megértettem mindkét tábor érveit. Mert egyrészt igen, tündéri dadusaink vannak, akik ugyanúgy ott vannak a gyerekeink mellett, másrészt ki tudja, hogy szakmán belül valóban annyira degradáló a hierarchiát átlépni, kvázi egyenlő arányban súlyozni az ajándékokat. Voltak olyan keményvonalas szülők, akik nem értették magát az ajándékot sem, hiszen ez a pedagógus munkája, minek neki ajándék, érthetetlen. Sőt, örüljön, hogy fizetést kap ezért.
A következő akadály az ajándék maga volt. Bár próbáltam itt is demokratikus lenni, erősen tartom magam ahhoz az elméletemhez, hogy az év végi ajándékok nem szociális juttatások, s bármennyire szeretnénk, nem fogunk a pedagógusok anyagi helyzetén változtatni. Így kapnak végül könyvutalványt és virágot ruhautalvány helyett, mert ez egy gesztus, amivel elismerjük, hogy embert próbálnak faragni a gyerekeinkből. Mert akárhogy is nézzük, néha több időt töltenek az óvó nénikkel, mint velünk, s bizony nem csak rajtunk múlik, hogy normális felnőtt lesz belőlük. Még akkor is, ha a csoportpénz ügyében közös lónak akár túros lehet a háta…
