Csodaszeme van a szülőknek

A szülő a gyerekét varázsszemmel nézi. Ettől megszépül a legványadtabb kislány is, gyönyörű lesz a kövér, mások által idegesítőnek tartott kisfiú és a legvérmesebb anyák és apák is ellágyulnak, amikor belefeledkeznek a gyerekükbe. Szerintem ugyanis másféle szemet kap, akinek gyereke van. Olyan „csoda-látógolyók” ezek, amik tele vannak szűrővel, hogy szépítsenek a képen, miközben a használója minden pillanatban próbál egy igazi pillanatot elkapni. Nehéz ez, egymásnak erősen ellentmondó próbálkozás. A gyerek ugyanis soha nem marad ugyanolyan, mindig változik és ezt a szülő mindig érzi, amikor ránéz a lányára, fiára. S hiába akarja egyszer jól megnézni olyan istenigazából, hogy sose felejtse el azt az igazi kislányt, vagy igazi kisfiút, a következő pillanatra már egy másik képet rögzít a varázsszem. Miközben minket, szülőket látszólag konzervált az idő, a gyerekeink fénysebességgel haladnak előre benne, mi meg csak pillanatfelvételekre pályázhatunk belőlük.

Amikor megszületik a gyerek, azt hisszük, hogy miénk egészen, mind az ötven centijével, s hogy most már mindig vele leszünk. Hiába vagyunk liberális gondolkodásúak és tudjuk, hogy a gyereket nem magunknak „csináltuk”, az ember már csak ilyen, próbál kapaszkodót találni a világban, olyat, ami az állandóságot képviseli. A gyerek meg ilyennek tűnik. Egyszer csak távolról figyelhetjük.

Szülőnek lenni kicsit olyan, mintha ruletteznénk. Már az első pillanatban érezzük, hogy nagy dologba vágtunk, ezt nem csak a társadalom harsogja körülöttünk, hanem csak úgy jön, biztosan ez is a genetika műve. Szóval, erre a rulettre felteszünk szép lassan mindent. A szívünket, a lelkünket, a pénzünket. Nem azért, mert eredendően önfeláldozóak vagyunk, hanem mert csak úgy jön, van, aki először az életében veszi észre, hogy élnek rajta kívül mások is. S miközben attól leszünk egyszer csak teljes emberek, hogy gyerekünk születik, hirtelen fél emberekké válunk. Az eddigi hivatástudatunk átértékelődik, sőt, a saját magunkról alkotott képünk is gyökeresen megváltozik, a világról alkotott elképzelésünkkel együtt. Nincs már többé ÉN, csak a MI van. Semmi sem a miénk többé igazán, de ettől cseppet sem érezzük kevesebbnek magunkat.

Annyi energiát és érzelmet fektetünk abba, hogy szülők vagyunk, hogy szeressünk valakit-valakiket, hogy elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ennek a szimbiózisnak, amiben élünk, egyszer csak hirtelen vége szakad. Persze nem végleg és teljesen, de az eddig megszokott, belénk égett menet kizökken a medréből. Mert felnőtt lesz. A gyerek ugyanis a sok év alatt beleszivárgott mindenbe, nem csak a hétköznapjainkba, hanem a sejtjeinkbe, ösztönösen ott van minden mögött, még a lélegzetünkben is megbújik. Ő meg egyszer csak felnő és kisétál belőle, persze nem messze (ha szerencsénk van), de nem is közel.

Aztán hirtelen új szerepet kapunk. Az eddigi világot feltáró, mindenre rávilágító, mindent megmutató énünknek bele kell szoknia az elengedő, kibontakozni hagyó, óvatosan terelgető szerepbe. És amikor majd úgy érezzük, hogy kihúzták alólunk a talajt, amikor összedőlni látszik a bástyánk, amit évek óta erősítettünk, amire berendezkedtünk, akkor látunk igazán ezzel az Istentől kapott csodaszemmel.

Hátralépünk majd és onnan nézzük a felnőtt gyerekeinket, s próbálunk az időmasszából pillanatokat lopni, hogy eltehessük őket sorba, egymás mellé helyezve. Mert amikor elővesszük őket a gyerektelen pillanatainkban, akkor látjuk majd, hogy mozgóképek ezek, soha meg nem álló, mindig velünk élő, belőlünk soha ki nem kopó örök filmek. Hát ezért kaptunk mi ilyen csodaszemeket.

Oszd meg másokkal is!
Mustra