Anyák napjára egy pozitív szüléstörténet jutott, ilyet kívánunk mindenkinek. Liliomnak a 39. hét elején folyt el a magzatvize egy hajnalon, majd párjával bevonultak a kórházba. Először azt mondta nekik a szülésznő, hogy másnap délutánig nem fog történni semmi és a kispapát is hazaküldte.
Az események viszont annyira felgyorsultak, hogy két óra múlva apuka ismét a kórházban volt. A kismama kádban vajúdott egy ideig, majd miután egy óra alatt 3 centit tágult, a célegyenes már nem volt messze: hamarosan kézben tarthatta kisfiát.
Problémamentes, első terhességem végéhez közeledve egyre jobban izgultunk, vajon mikor bújik ki végre kisfiunk. A 35. héttől kezdve ittam a málnalevél teát, a 20. héttől intimtornáztam, igyekeztem minden szakirodalmat felkutatni a szülésről (videókat szerencsére nem néztem, és sok születéstörténetet sem olvastam). Valahol belül nagyon vágytam rá, hogy kádban vajúdhassak, ugyanis előfordultak nálam már olyan erős menstruációs görcsök korábban, hogy üvöltve fetrengtem, és tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nekem csak a forróság segít ellazulni. A választott doktornőm egy 3 gyermekes, 40 feletti nagyon nyitott nő. Elve, hogy csak akkor avatkozik be, ha muszáj. Olyan pozitúrában vajúdik a leendő anyuka, ami jól esik. Gátmasszázst is alkalmaz saját kezűleg, és a kádban szüléstől sem zárkózik el. Nagyon bíztam benne, és örülök, hogy elsőre egy ilyen lelkiismeretes doktornőt találtam.
A 37. héttől kezdve a hasam rendszeresen keményedett, néha sétálni is alig tudtam tőle. Ez nagyon kellemetlen volt, mikor például a bevásárlóközpontban jött rám. Csak csigalassúsággal csoszogva tudtam közlekedni, közben alig kaptam levegőt, és a hasam olyan kemény lett, mint a beton. Úgy nézhettem ki, mint aki már nem éri el a mellékhelyiséget.
Október 26-ra voltam kiírva. A 40. hét végét lehetőség szerint nem szerettem volna megvárni. Már türelmetlen voltam nagyon.
A 38. heti ultrahangon az Istvánban kiderült, hogy kisfiú, ahogy már éreztük is a kezdetektől. Mégis él az anyai megérzés. Álmainkban is kisfiúként látogatott meg minket (eltekintve a hármasikres szüléses álmaimtól.
Doktornő megvizsgált, és legnagyobb örömömre már egy ujjnyira nyitva találta a méhszájat. Így mondta: „Mondtam már, hogy lehet, hogy nem sokáig hordjuk már?" Ekkor kezdtem el reménykedni, hogy nem kell megvárnom a 40. hét végét, és hamarabb a kezemben tarthatom a kis magzatom.
Három nap múlva (a 39. hét elején) reggel fejfájásra ébredtem, nagyon fáradtnak, álmosnak éreztem magam, későn keltem, délután kiutaztunk anyósomékhoz családi összejövetelre. A negyedikre felmászni nagy gyötrelem volt, a lábaim teljesen elfáradtak, félúton leültem a lépcsőre. Ebéd után két órát aludtam. Viccelődtek, hogy bírjam még ki 2 hétig, akkor együtt ünnepelhetjük a szülinapokat. (magamban mondtam pár válogatott csúnyaságot), de hangosan csak annyit: hogy szívem szerint már másnap szülnék. Nem is tévedtem olyan nagyot.
2007. október 15. hétfő
Éjjel éreztem egy nyilallást egész mélyen. Hajnalban meglepve tapasztaltam, hogy a nyákdugó távozott, nagyon megörültem neki. Végre történik valami! Elkezdtem ezerrel inni a málnalevél teát, amit nagyon megszerettem, egész kis szertartás alakult ki a készítése és ivása körül. Ugyan úgy tartják, hogy a nyákdugó távozása csak annyit jelent, hogy beindult egy folyamat, aminek eredményeképp 2-4 napon belül beindul a szülés, én valahogy reméltem, illetve valahol belül tudtam és akartam, hogy a várva várt esemény aznap éjjel történjék.
Délután lefeküdtem aludni (bölcs dolog).
Párom hazaért a munkából, és arról beszélt, hogy másnap a munkahelyén mik lesznek majd, én meg majdnem mondtam neki, hogy úgyis éjjel szülünk, ne tervezgessen. Kártyáztunk, és zenét hallgattuk. Az ágyon hevertem, és mikor vége lett a számnak és egyben a cd-nek is, egy hatalmas pukkanást éreztem belül, megrándultam, és azonnal éreztem, ahogy a meleg magzatvíz elkezd folyni belőlem, és megállíthatatlanul ömlik. Előtte épp mindketten hajat mostunk, lezuhanyoztunk, így volt egy törülköző a szobában. Ezt gyorsan a lábam közé kaptam. Párom gyorsan elkezdett pakolni, én nyugtatgattam, hogy még nincsenek is fájások, nem kell kapkodni. Még vizes volt a hajam, így sapkát vettem, összecihelődtünk, a leendő nagyszülőkkel és a meglepett dédpapával (akivel akkor még együtt laktunk) közöltük, hogy indulunk szülni, majd jövünk... ekkor este 10 óra volt. Kicsit komikus volt az egész – a vizes hajam a sapka alatt, meg hogy este 10-kor útnak indulunk a sötétben, és hihetetlennek tűnt, hogy szülni fogok. A két hatalmas táskát beraktuk a kocsiba, és elindultunk. Kicsit kerengtünk, mire sikerült a kórházba betalálni :) A jobbik autó épp szervizben volt, így a 18 éves rozogával mentünk. Tudtam én, hogy így lesz.
Mikor beértünk, csináltak egy CTG-t, ami érdekes kockafájásokat mutatott. A szülésznő azt mondta, ilyet még nem látott (gondolhatjátok, hogy elhűltem), így nem tudja megmondani, hogy ezek fájások-e vagy nem. Megvizsgált, aztán mondta, hogy a korán elfolyt magzatvíz miatt fájásgyenge leszek, valószínű oxitocin injekcióra lesz majd szükség, és hogy másnap délutánig ne számítsunk semmire. Bravó, szép kezdet, gondoltam elkeseredve. Szép kis általánosítást közölt velem, most már tudom, és azt is, hogy én nem tartoztam az általa felvázolt nagy átlagba. Utasított, hogy feküdjek le, mert a fájások lehet, hogy csak 4-6 óra múlva jelentkeznek majd, és Párom is jobb, ha hazamegy aludni. Egy kis szülőszobában lepakoltunk hát, én felfeküdtem az ágyra (marha kényelmetlen volt), és nagyon el voltam keseredve, kértem Páromat, hogy maradjon még egy kicsit velem. Nehéz szívvel búcsúztunk. Én szépen bedugtam a kis füldugóimat. és próbáltam aludni. Nem nagyon ment.
Körülbelül fél óra múlva kezdődtek a méhösszehúzódások a szülésznőt jól megcáfolva. Egy ideig 10, majd 5 percenként jelentkeztek. Elég kellemetlenek voltak, de oldalfekvésben kibírtam őket. Aztán jöttek a 3 percesek, amiket már elég nehezen bírtam. Aztán már nem bírtam ki fekve, és szóltam a szülésznőnek, hogy erősödnek, és hogy vizsgáljon meg. Kicsit vonakodott a fertőzésveszély miatt. Aztán megvizsgált, és meglepetten mondta, hogy már 2 centire tágultam (volt bennem egy kis káröröm). Visszahívtuk Páromat, aki fél órát pihent otthon.
Ekkor én már egy nagy lila labdán rugóztam az ágy oldalánál 1,5 perces fájásokkal (ekkor másfél órája vajúdtam). A szünetekben egy nagy párnára dőltem. Egy fél óra múlva a szülésznő mondta, hogy ha még egy órán keresztül ilyen rendszeresen megmaradnak a fájások, mehetek a kádba. Juhéééé!!!
2007. október 16. kedd hajnal
Hát megmaradtak. Elég nehéz volt, mert sokszor egy nehezebb fájást alig egy percnyire követett egy második, gyengébb. Egy óra elteltével két fájás közt elvánszorogtam a vizsgálóig. Ott ért a következő, a szülésznő tanácsára leguggoltam és rugóztam. Ez jó volt.
Már 4 centire tágultam, amire nagyon büszke voltam. A szülésznő elégedettsége biztató volt. Még vizsgált, mikor jött a következő – szinte leugrottam az asztalról a földre, guggolásba.
Átpakoltunk az alternatív szülőszobába, amiben titkon reménykedtem. Nagy hálát éreztem, hogy szabad volt épp, és lehetőségem lesz kádban vajúdni. Bemásztam a félig telt kádba, és lassan elkezdtük feltölteni. A víz lassan forrósodott. Fájások alatt a zuhanyrózsával melengettem a pocakom. Ez segített ellazulni. Az elkövetkező 2 órát itt töltöttem félig önkívületi állapotban. Nem tudom, milyen lett volna, ha nem a forró vízben ülve vajúdok, de éreztem, hogy mennyire ellazít ez a közeg, mennyire segít abban, hogy a fájásokat átengedjem magamon, és nagyon felgyorsította a tágulást. A fájások rendszeresen jöttek, és nagyon erősek is voltak közöttük. Párom itatott ásványvízzel (3 litert ittam meg), illetve ha nagyon tele lett a kád és túlságosan betakart a víz, kissé leeresztett belőle. Egy idő után borogatás is került a homlokomra. Ez nagyon jól esett. Csak a levegővételek tartották bennem a lelket, egy idő után a sok zihálástól zsibbadni kezdtek a karjaim és a szám körül a bőr. Szédültem. Egy ideig a kettőre be, négyre ki lélegzést csináltam, közben a térdemet csuktam-nyitottam és ritmusra köröztem a forró vízzel. Később ez már nem volt elég, így a szülésznő tanácsára váltottam, más légzésritmusokat javasolt – ez sokat segített. Egy fájásidő alatt lement belőlük három. A középső szinte elviselhetetlen volt.
Egy óra kádban vajúdás után megvizsgált a szülésznő, és örömmel hallottam, hogy 7-8 cm-re tágultam (egy óra alatt 3 centit!!!) és hívja a doktornőt. Egy kis idő elteltével nyomási ingert kezdtem érezni. Épp fájásom volt, mikor megérkezett a doktornő, a borogatás alól ki sem láttam, köszönni sem tudtam. Párom mondta, hogy „Nem tudom érzékelted-e, de itt a doktornő" A borogatás alól csak a szürke nadrágját és a piros csíkos pólóját láttam. Megvizsgált fájás közben, ez szörnyű volt, mert a térdemet nyitva kellett hagynom. Mondta, hogy próbáljak nyomni, aztán jó néhányat nyomtam háttal, térdelve. Nehéz volt, mert semmi erőt nem éreztem magamban. Kérdezték, hogy megpróbáljuk-e kint. Nagyon féltem, hogy ha kiszállok a vízből, hirtelen sokkal jobban fog fájni.
Aztán végül erőt vettem magamon, és a doktornőbe kapaszkodva kiszálltam. Az ágy mellett mondta a doktornő, hogy kellene egyet állva is nyomnom. A nyakába kapaszkodtam, és úgy nyomtam. Aztán az alacsony, kemény franciaágy szélén ülve is nyomtam néhányat. Nehéz volt, mindenem megfeszült, nem tudtam, hová nyomjak. Hamar elfogyott az erőm, egy fájás alatt csak 2-3-at tudtam nyomni. A doktornő mondta, hogy nem elég hosszúak a tolófájások, lehet, hogy oxitocint kapok. Erre bezzeg beindultak. Párom ölébe feküdtem egy párnára, a lábam feltettem az ágy szélére és nagy levegőt véve próbáltam nyomni lefelé. Sokszor üvöltöttem, mondták, hogy inkább tartsam bent a levegőt, ez borzasztó nehéz volt. A kiabálás erőt adott.
Körülbelül 15 perc telt el, mikor ráéreztem, hogyan nyomjak, mikor azt hittem, már nincs erőm, a nyomás végén még egy nagyon erős rásegítést éreztem, mintha a belsőm nyomnám kifelé. Biztattak, hogy lassan látszik már a haja. Kérdeztem, hogy ugye fekete? Mondták, hogy biztosan az, de inkább vizes. Aztán egy rövid ideig csúszdázott a kis feje oda-vissza, ekkor értem el egy holtpontra, kimerült voltam, és elkeseredett, nem hittem, hogy valaha sikerül kinyomnom magamból. Aztán megtámaszkodott a kijáratban, és a következő nyomással éreztem, ahogy kibukik belőlem a kis feje. Észleltem, ahogy a szülésznő a doktornővel susmorog, tudtam, hogy gátmetszés lesz, de nem érdekelt. Nem éreztem belőle semmit. Végül még egy utolsó préselés, és hirtelen, egészen váratlanul kirántottak belőlem egy egész, újszülött csecsemőt, ami hihetetlen és döbbenetes volt, fel is kiáltottam „Úristen!!!!", aztán már a pocakomon is volt és sírt. Én pedig önkívületi állapotban kiáltoztam, szegényt biztos halálra ijesztettem, mert jól rázendített. Felnéztem Páromra is, akinek az arcán soha nem látott érzelmek tükröződtek, a szeme könnyes volt. Aztán rám szóltak, hogy próbáljak megnyugodni, és betakargattak minket. Néhány perc elteltével Párom kezébe adták az ollót, és ő elvágta a köldökzsinórt. (Azóta is minden leendő apukának lelkesen meséli, ez milyen nagy élmény volt) Csodálkozott, hogy milyen kemény, és nehéz elvágni. Aztán még egy utolsó nyomással megszületett a lepény is, megmutatták nekünk, a burokkal együtt. Nagy volt, és érdes felszínű. Párom elvitte Kisfiunkat fürdetni, felöltöztetni.
Nem akartam kiadni a kezemből. A doktornő összevarrta a sebet (alig fél centis vágás), és még két órán keresztül az ágyon gyönyörködtünk kisfiunkban. Telefonáltunk a családnak, közöltük velük a jó hírt :)))
Hálát adok Istennek, hogy az egész folyamat 5 óra alatt lezajlott, hogy elviselhető fájdalmaim voltak csak, és egészségesen megszületett a gyönyörű kisfiunk, aki azóta egy lassan 17 hónapos kis kópé :)
Liliom
