Bence négy héttel korábban, háromkilósan született

Zanza!

Burbicsek nevű olvasónk elmeséli, hogyan született Bence nevű kisfia négy héttel a kiírt dátum előtt: egy éjszakát a kórházba kellett töltenie a magzatvíz elfolyását követően, majd 26 órás vajúdás után foghatta kézbe háromkilós kisfiát.

burbicsek

Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Mindig éreztem, hogy Bencus nem fogja kivárni a 40. hetet, de azt nem gondoltam, hogy a 36. héten megérkezik – bár nem siette el a dolgot. Péntekre volt megbeszélve a szülésznőnkkel, hogy hármasban Tamással találkozunk és megbeszéljük részletesen a szülés menetét. Én már találkoztam vele egyszer, amikor körbevezetett a szülészeten és adott egy kis összefoglalót, hogy mit kell a kórházba vinni, milyen homeo-bogyókat érdemes beszerezni és hogyan készüljünk a szülésre a 36. héttől (ha-ha). 5 napig sikerült a gátmasszázst gyakorolnunk, és a málnalevélteát inni...

Már pont indultunk volna a találkozóra, amikor Éva – a szülésznő – telefonált, hogy szülésre hívták, tegyük át jövő hétre a találkozót. Semmi gond, akkor majd jövő héten.

Este megvacsoráztunk anyuéknál és otthon a szokásos rituáléval Tamás kávézott, én olvasgattam, tévéztünk. Nagy nehézségek árán lezuhanyoztam, majd lefekvéshez készülődtünk. Valahogy a gyomrom nem volt az igazi, valószínűleg megfeküdte a vacsora. A hangulatom is olyan furcsa volt, nem is lehet megfogalmazni. Mindenesetre lefeküdtünk aludni.

Hajnali négykor a WC-járatnál még semmi különöset nem vettem észre, mielőtt visszafeküdtem, még megvártam, amíg Bence moccan egyet, majd nyugodtan elaludtam.

Szombat reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Felültem az ágyban és Tamást felébresztettem azzal a bizonyos mondattal: „Tamás, elfolyt a magzatvíz!". Drága uram most azonnal fel bírt kelni és nagyon frappánsan megkérdezte, hogy „Tényleg? Biztos?". Igen, úgy tűnt. A WC-n konstatáltam, hogy valóban szivárog valami. Gyorsan felhívtam a szülésznőt, aki mondta, hogy igen, ilyenkor be kell menni a kórházba, bármennyire nincsenek fájásaim. Biztonság kedvéért felhívtuk a Szent Imre Kórházat, hogy a 36. héten, ha szülök, akkor mehetünk oda, vagy olyan kórházba kellene mennünk, ahol van koraszülött osztály. Mehettünk!

Mire beértünk, már izgultam egy kicsit, bár a csordogáló magzatvíz mellett semmi nem utalt arra, hogy szülni fogok. A szülészeten Tamásnak kint kellett maradnia, amíg engem felvettek, megvizsgáltak és rám kötötték a CTG-t. Persze nullára voltam tágulva, a magzatvíz szép tiszta volt, és már özönvízként ömlött belőlem, és semmilyen fájástevékenység nem volt. Az ügyeletes szülésznő azt javasolta, hogy Tamást küldjem haza, mert sokáig nem fog történni semmi. Már szombat délelőtt 10 körül jártunk.

Párom elment én pedig berendezkedtem hosszabb benttartózkodásra. A vajúdóban összebarátkoztam a szobatársammal, aki már hajnali 4 óta bent volt. Kaptam fájáserősítő homeo-golyócskákat, amit negyedóránként kellett felváltva szednem. Legalább elfoglaltam magamat. A dokim is befutott: „Hát maga mit keres itt? Nem ezt beszéltük meg!". Persze mosolygott, majd ő is megvizsgált. Megnyugtatott, hogy 2 hete, amikor nála jártam, már akkor szép nagy volt a baba (2700 g), nincs ok aggodalomra, annyi csak, hogy antibiotikumot kell kapnom, mert a tenyésztés eredménye még nem volt meg, amit az utolsó vizsgálatkor levett. Elmondta, hogy ha nem indulna be magától a szülés, akkor másnap reggel 7-kor beindítják. De az még odébb van!

Ebédre finom diétás kaját kaptam a terhességi diabéteszem miatt, majd próbáltam pihenni – ami természetesen nem ment. Fel voltam pörögve, folyamatosan sms-eket váltottam a barátnőimmel, forró dróton voltam Tamással és a szüleimmel. Délután 6 körül Tamás megérkezett még három üveg ásványvízzel és a barátnőm által küldött illóolajakkal, amik megkönnyíthetik majd a szülést. Mivel még csak 1 ujjnyira voltam tág és továbbra sem volt fájás, az ügyeletes szülésznő azt javasolta, hogy egyelőre küldjem haza a férjemet. Szegényt úgy sajnáltam! Szerencsére két barátja is átment estére, tartani benne a lelket.

Én a vajúdóban vígan beszélgettem szobatársaimmal, akik jöttek-mentek. Este 8-ra már 6 baba született meg, kicsit félve hallgattam, ahogy a szülőszobákból kiszűrődnek a sikolyok, majd néhány perc múltán felsírnak az újszülöttek. Valahogy még nem éreztem, hogy közeledik az „én időm" – valószínűleg azért, mert még nem közeledett.... Az őskövület CTG elég nagy fájásokat mutatott, de én szinte semmit nem éreztem. Még reménykedtem is, hogy milyen tuti csaj vagyok, nekem meg sem kottyannak a fájások, biztosan ilyen alkat vagyok! Aha...

Éjfél körül az orvosom megint bejött (időközben 2 babát is világra segített), megvizsgált (magzatvíz még mindig patakokban folyt), egyujjnyi tágulás. „Hát, itt már nem történik semmi, reggel hétre jövök és beindítjuk a szülést! Most beadunk magának egy injekciót, amitől könnyebben fog aludni. Muszáj pihennie, mert holnapra kell az ereje!". Ennyiben maradtunk, Tamást felhívtam, hogy holnapig ne számítson semmire, megyek aludni. Persze nem könnyű egy kórházi ágyon úgy aludni, hogy egy nyamvadt párnát adnak az embernek, amikor otthon 6 párnával + a szoptatóssal körülbástyázva aludtam! Mindenesetre a cucc, amit kaptam, az hatott! Pillanatok alatt bekábultam.

Éjjel egykor arra ébredtem, hogy olyan elementáris erővel tör rám egy számomra megfoghatatlan fájás, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam. Azt tudtam, hogy fekve nem maradhatok, mert meghalok! Kipattantam az ágyból és állva próbáltam szenvedni. Majd elmúlt. Visszaszédültem az ágyba, teljesen kómás voltam. Néhány perc múlva megint! És ez így ment egy órán keresztül. Kettő körül már annyira fájt, hogy muszáj volt kiabálnom, nyöszörögnöm, azt hittem nem bírom ki. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált – másfél ujjnyi tágulás. De a fájásokkal tágulok, úgyhogy még sok idő! Próbáljam ki a forró zuhanyt és a labdát! A labdát bevittem a zuhanyzóba és magamra eresztettem a forró vizet. Valahogy nekem nem jött be, nem éreztem, hogy lazulnék, csak azt, hogy elfogy a levegőm és megfulladok a gőzben. Inkább kint vajúdtam a labdán.

Itt már összefolyt az idő, csak jöttek a fájások és jöttek, én jajveszékeltem, imádkoztam és nem tudtam uralkodni magamon. Azt hittem, hogy nem bírom ki, meg fogok halni. A szülésznőhöz mentem és mondtam neki, hogy nem bírom ki, csináljanak valamit!! Megfordult a fejemben, hogy hátha adnak epidurális érzéstelenítést, de később tudtam meg, már a gyermekágyas osztályon, hogy a Szent Imrében nem támogatják az EDA-t, mert lassítja a szülést, ami a babának sem tesz jót; csak végső esetben „vetik be". Lényeg, hogy egy kis bíztatáson kívül nem kaptam semmit.

Hajnali fél öt körül megérkezetett a fogadott szülésznőm, Éva, és ő próbált lelket lehelni belém. Akkor már kb. 4-5 percenként jöttek a fájások, de már olyan erősen, hogy hányingerem volt. A labdán ültem, ringattam magam és fájás közben az ágyam szélébe fúrtam a fejemet. Észrevettem, hogy ha nem jajongok, hanem levegőt próbálok ütemesen venni, valamivel jobb. Legalábbis a szobatársaknak, akik nem tudtak tőlem aludni. Próbáltam fájás közben arra gondolni, hogy meg tudom csinálni! Annyi mindenre képes voltam, amiről nem gondoltam volna! A kemény edzések, amiket végigcsináltam, bár magam sem hittem, most ezt is kibírom. Ezek a gondolatok erőt adtak, hogy egy kicsit uraljam az állapotomat és ne azt érezzem, hogy sodródom és kimerülök. Öt körül telefonáltam Tamásnak, hogy sűrűsödnek a fájások, de még nem tartunk ott, hogy elkezdődjön. Kb. két órával szülés előtt engedik be a kispapákat, Éva megígérte, hogy szólni fog, amikor indulhat – elvégre 10 perc alatt beér a lakásunktól.

Fél hétkor szóltam Évának, hogy nagyon erősek a fájások, a kakilási inger, amit mondott, az olyan erővel tört rám, hogy azt hittem szétszaggat belülről. Éva megvizsgált és mondta, hogy szóljak a férjemnek – ő addig az orvosomat hívta. Azt tudom, hogy elmúlt a fájás és Tamást tárcsáztam, amikor felvette, arra volt már csak erőm, hogy azt mondjam neki, hogy „Indulj, de most azonnal!". Ő még megpróbálta megkérdezni, hogy hány percesek a fájások, de arra már csak azt a választ kapta, hogy „nem tudom, csak gyere", és már jött is a következő fájás. Éva adott egy nospa injekciót, amitől csodát vártam, de kiábrándított, hogy ez a méh izmait lazítja, a fájásra nem hat.

Visszamentünk a vizsgálóba, hogy leborotválja a gát környékét (ugye nem készültem a 36. héten szőrtelenítéssel). Pont fájás közben feküdtem fel a székbe és jajveszékeltem, hogy „jaj, nem jó, nem jó" – mármint fekve a fájás; szegény Éva azt hitte, hogy a borotválás ellen tiltakozom, ezért nyugtatgatott, hogy éppen csak a gát környékét borotválja le. Arra még volt energiám, hogy biztosítsam afelől, hogy felőlem mindent leborotválhat, csak hadd másszak le a székből. Megkérdezte, hogy akarok-e beöntést, vagy voltam-e vécén mostanában. Mivel folyamatosan ment a hasam hajnal óta, biztos voltam benne, hogy kitisztultam, de biztos ami biztos, kértem. Ártani nem árthat, a fájást pedig nem űberelheti. Nem volt vészes, nem volt időm azzal foglalkozni, hogy kellemetlen. A borotválásos beöntés után bementünk a szülőszobába, Éva hozta a szülőszobás táskámat a vizekkel, szőlőcukorral. Addigra már nyolc liter vizet ittam meg, valószínűleg a cukrom is felment.

Egy szál topban álltam, a magzatvíz csorgott, én pucér fenékkel térdeltem az ágy mellett és meg akartam halni. Addigra már olyan fáradt voltam, hogy a kétperces fájások között elaludtam. Arra ocsúdtam, hogy Tamás végre megjött, már a szülős ruhában, átöltözve és aggódva próbált segíteni. Belé kapaszkodtam a fájások alatt, hol a nyakába csimpaszkodtam, hogy a karjait markolásztam, semmi másra nem volt erőm. Onnantól kezdve kiesett az idő, Tamástól tudom, hogy szülésznőnk és az orvosunk felváltva jöttek be, meg is vizsgáltak, instrukciókkal láttak el, hogy mit csináljak a fájások alatt. A legfőbb jó tanács az volt, hogy ha jön a széklelési inger, akkor guggoljak bele és nyomjam erősen. És tényleg olyan érzés volt, amit több már szült ismerősöm mondott, mintha egy görögdinnyét próbálna kikakilni az ember. Köze nincs a hüvelyhez, hanem úgy érzi az ember, mintha a fenekén jönne ki a gyerek. Időközben bekötöttek egy oxitocin infúziót, hogy hosszabbodjanak a fájások, majd magunkra hagytak. Reggel fél kilenckor olyan erőteljes inger jött rám, hogy mondtam Tamásnak, hogy szóljon a szülésznőnek, hogy nagyon-nagyon erősen kell kakilnom.

Éva az orvosunkkal tért vissza, felfeküdtem az ágyra, rám kötötték a ctg-t és közölték, hogy szülünk! A dokim közölte, hogy kilencre meglesz a baba. Nem bántam, mert már 26 órája nem aludtam és minden vágyam az volt, hogy pihenhessek. A fájásig megbeszéltük az orvossal, hogy mi lesz a baba keresztneve – Bence Tamás – majd az orvos és a szülésznő két oldalról a nyakamig húzták a lábamat. Tamás mellettem állt, a hátamat tolta a fájások közben és a jobb lábamat segített fogni az Évának. Nem volt időm félni sem a szüléstől – pedig korábban magától a szüléstől féltem, nem a fájásoktól, pedig szülésfelkészítőn sem voltunk, a szülésznővel sem tudtunk beszélni; de mégis tudtam, hogy rendben lesz.

Eszembe jutott utólag, hogy az orvosom még korábban egy vizsgálat után azt mondta, hogy az a lényeg, hogy az orvos, a szülésznő és az anyuka együtt tudjanak működni, és akkor nem lesz gond. És tényleg ez volt a kulcsa az egésznek, az orvosom folyamatosan mondta, hogy hogyan toljak, hogyan vegyem a levegőt és mindig megerősített, ha jól csináltam, illetve szólt, ha másként kellett nyomnom. A tolások alatt nem volt erőm nyögni, vagy kiabálni, Tamás szerint egy hang nélkül szültünk. Körülbelül a negyedik tolófájás után az orvos tárcsázta a gyerekágyas osztályt és kért egy gyerekorvost és egy csecsemős nővért, hogy jöjjenek, mert 10 perc múlva baba születik. A gyerekorvost a biztonság kedvéért rendelte oda, elvégre is Bencus korábban érkezett a vártnál. Ekkor egy kicsit meglepődtem, hogy mindjárt megszületik a fiunk?

Azt láttam, hogy folyt a gátmasszázsolaj, a szülésznő és az orvos folyamatosan masszíroztak és mondták, hogy látják a baba fejét. Amikor véget ért a fájás, az Éva szólt, hogy toljak még egy jó erőset, ami ellen én erősen tiltakoztam, mert elmúlt a fájás, de ő ragaszkodott hozzá, hogy toljak jó erősen. Én mély levegőt vettem és toltam és toltam, és toltam és még az is átvillant az agyamon, hogy hogy van ennyi erőm és levegőm tolni, hiszen már mióta tolok! És akkor hirtelen melegséget éreztem, egy csusszanást, sok vizet és Bence egy fájás alatt kibújt teljes testhosszával! Az orvosom és a szülésznő együtt örültek „Itt van Bence, megérkezett!", a kis pupák sírt, Tamás felkiáltott, hogy „Milyen szép!", és tényleg gyönyörű volt!

Bebugyolálva megkaptam a kis manót, apukája pedig elvághatta a köldökzsinórt. Utána a gyerekorvos megvizsgálta, minden tökéletes volt – 3040 grammal és 55 centivel érkezett Bencus vasárnap reggel, január 25.-én 8 óra 55 perckor. Amíg engem elláttak, addig a kisfiunk az apukájával ismerkedhetett, majd hármasban hagytak minket. És valóban, minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy tényleg nagyon szép kisbaba, ha nem a legszebb a Földkerekségen!

Burbicsek

Blogmustra