Éjszakában vadászó sötét alakoktól féltik a kamaszlányokat

kamaszbuli

"Nem bízol bennem?" "Dehogynem, csak hát a világ…" Meg ugye este van. Meg sötét is. Amikor az összes gyanús alak, aki él és mozog, mind kirajzik az éjszakába, és csinos fiatal lányokra vadászik. "Ugyan már, anya, csak egy házibuli" - és nevet hozzá. Tényleg, tisztára meghibbantam, nem kéne ennyi krimit és bűnügyi tudósítást olvasnom. Hiszen valóban csak egy házibuli, nem aknamező és nem túlélőtúra. Csak egy házibuli, mégpedig a legeslegelső a lányom életében. Ráadásul a legjobb barátnő szülinapi bulija. A tizenhatodik. "Ugye, elengedsz? Anyaaa, lécciii!" "Na jó, nem bánom, este tízkor apa a kocsiban vár és hazahoz." "Köszi, anya" - és boldogan a nyakamba ugrik. Hm… kamaszgyerektől ölelés és puszi, ritka kincs, már megérte - gondolom.

Mosolyogva nézem az izgatott készülődést, de közben legbelül egy icipici szomorúság is befészkeli magát a szívembe. Nem is olyan régen ilyenkor már illatosra fürdetve várta az esti mesét és a jóéjtpuszit, most meg összeráncolt szemöldökkel vívódik a sarkig tárt ruhásszekrény előtt, hogy a feketét vagy inkább a… másik feketét vegye fel, hogy feltűzze a haját vagy inkább lazára hagyja, próbálgatja hozzá a magas sarkú cipőt és a szempillaspirált, és kritikus szemmel méregeti a végeredményt a tükörben. Ja, csak még egy kérés: apa a szomszéd kapu előtt várjon, még véletlenül se a bejáratnál. Mert az annyira ciki… vagy gáz… vagy égő? Erre már nem emlékszem. Rendben, este tíz, szomszéd kapu.

Azóta több esti bulizáson is túl vagyunk, „eseményről” szerencsére nem tudok beszámolni, elment, szórakozott, jól érezte magát, hazajött. A gyeplő pedig egy picit mindig lazul. Nem sokat, csak centimétereket, de lazul. Mert hát azóta sem tudok megfeledkezni arról, hogy este van. Meg sötét is. Meg ugye az összes gyanús alak, aki csinos fiatal lányokra vadászik… de ezt már mondtam.

Vannak persze szabályok, mindkét fél részéről. Számunkra lényegében az egyetlen szabály, hogy nem hívogathatjuk félóránként, hogy hol van és éppen mit csinál. Mert az annyira ciki… vagy gáz… vagy égő? Minden gond nélkül teljesíthető kívánság, egyébként sem ellenőrizgetjük percenként, hogy hol, kivel, merre, miért, meddig.

Neki viszont több szabályt kell betartania, könnyen belátható, miért. Amiben nincs pardon, nincs alku, nincs demokrácia, kőkemény szülői diktatúra van, vagy betartja a majdnemfelnőtt, vagy itthon marad - és ezt ő is tudja.

Először is minden buli előtt tudni akarjuk a pontos helyszínt, név, utca, házszám, emelet, ajtó… na jó, az irányítószám nem kell, elvégre nem levelet akarunk küldeni. Rögtön ezután következnek a „meddig maradhatok”-ra vonatkozó diplomáciai tárgyalások. Eredetileg tíz órával kezdtük, amiből később tizenegy, majd éjfél lett. Most ott tartunk, hogy „addig maradsz, amíg jól érzed magad”. Konkrét határidő nincs a hazaérkezésre, de hallgatólagosan azért mindannyian tudjuk, mi az, ami belefér és mi az, ami nem. A harmadik szabály, hogy nincs csavargás a budapesti éjszakában, nincs éjszakai buszjárat, nincs „valaki majdcsak hazahoz”. Egyetlen opció van, mégpedig a taxi. Az olcsóbb, egyben macerásabb megoldás, amikor az apja vedlik át „taxissá” arra a fél órára, amíg biztonságban hazafuvarozza (hehe, még hogy fél óra, Újév hajnalán pontosan másfél órát autóztunk oda-vissza, amíg a gyereket hazaszállítottuk a térkép legszéléről), vagy marad az „igazi” taxi.

Nem találomra kiválasztott taxistársaság, pláne nem magántaxis, hanem meghatározott társaság kocsija, az sem az utcáról leintve (még akkor sem, ha „csak” száz métert kell sétálni a taxiállomásig), hanem telefonon odarendelve, szigorúan háztól házig, kaputól kapuig. A taxiszámlát mi álljuk - csak hogy még véletlenül se merülhessenek fel egyéb „zsebpénzkímélő” ötletek. A buliban való viselkedés szabályait nem fektettük le külön, amit egyébként nem lehet, azt a buliban sem lehet, nem kell ezt különösebben cifrázni. Ha pedig bármi gond van, akkor telefonáljon. Nekünk és azonnal. Hát, nagyjából ennyi. Szerintem nem betarthatatlan, és ebben szerencsére mindannyian egyetértünk.

Szokom az új helyzetet, ami még nem megy simán, sőt időnként mulatságos pillanatokat is szül. Ehhez tudni kell, hogy nem vagyok egy éjszakai bagoly típus. Szeretem a kora reggeleket, este viszont gyakorlatilag használhatatlan vagyok, hamar kidőlök, így aztán túlzott elvárás lenne tőlem, hogy mindig ébren várjam szórakozásban megfáradt gyerekemet, bármilyen későn is keveredjen haza (pedig a „Hogyan legyünk szupermamik?” című alapmű idevágó fejezete nyomatékosan hangsúlyozza ennek fontosságát). Tény viszont, hogy ilyenkor nem alszom jól, sőt rosszakat álmodom. Hogy miről? Hát persze, hogy sötét éjszakában fiatal lányokra vadászó gyanús alakokról. Éjszaka többször is felébredek, egyúttal mindig bekukkantok a nagyobbik lányszobába is. Csak akkor tudok végre rendesen elaludni, ha onnan is békés szuszogás hallatszik. Így volt ez legutóbb is.

Éjfél körül benézek, az ágy megvetve, de üres. Aggodalomra semmi ok, nyugtatom magam, biztosan fantasztikus a hangulat, most már nemsokára hazaér. Hajnali fél négy felé után újabb bekukkantás, ágynemű ugyanúgy, egy árva hang sem hallatszik, nemhogy békés szuszogás. Úristen, mindjárt reggel, hol van ez a gyerek? Felhívjam? Hiszen megígértük, hogy nem hívogatjuk. Na de nem erről volt szó, ha ő nem tartja be a szabályokat, akkor nekem sem kell. Kilopózom a konyhába, magamra csukom az ajtót, hogy a család másik felét ne zavarjam. Én (kicsit türelmetlenül és idegesen): Elárulnád, hol vagy ilyenkor? Mire ő (nagyon álmosan és nagyon mérgesen): Hát hol lennék? Az ágyamban. Tényleg ott volt, csak én nem vettem észre. Úgy látszik, nem tesz jót nekem ez a sok agyalás estéről, sötétről és még sötétebb alakokról… pfff, már megint ide lyukadtam ki.

Szóval van még mit tanulnom elengedésről. Buliba és úgy egyébként is.

Oszd meg másokkal is!
Mustra