Cserediák: élet plusz egy kamasszal

Zanza!

Nem könnyű az élet két öntudatos kamasszal egy fedél alatt, nem csoda hát, hogy mostanában elég gyakran kiszaladt belőlem, hogy kész, felmondok és keresek magamnak egy békés helyet valahol messze a világban, ahol nem élnek tizenéves mimózalelkek, nincs visszadumálás és ajtócsapkodás, ahol csicseregnek a madarak, virágeső hullik, és örök szivárvány van az égen. Ennek fényében valószínűleg nem tűnik logikus lépésnek, sőt talán épelméjűségemet is megkérdőjelezi, hogy a két meglévő mellé egy harmadikat is vállaltam. Igaz, csak átmenetileg. Nem, nem egy édes apróságot, aki lesi minden szavunkat és hallgat ránk, áááá dehogy… egy újabb majdnemfelnőttet, aki mindig mindent jobban tud, mindig neki van igaza, és persze korlátlan szabadságra vágyik. (Aztán persze kiderült, hogy ez utóbbiak tekintetében szerencsére nagyon nem volt igazam, de ezt akkor még nem tudtam.) Ráadásul mindezt úgy, hogy a lízingelt egyedet nem ismertük korábban, soha nem is láttuk, sőt néhány hónappal ezelőtt fogalmunk sem volt arról, hogy egyáltalán a világon van. Tudtuk, hogy 16 éves és lány. No meg a nevét. Ez minden.



Igen, cserediákunk volt. Ami a lányaimnak izgalmas, jó buli, nekünk meg… hát, először is óriási megtiszteltetés és határtalan bizalom, hogy él tőlünk több száz kilométerre egy másik édesapa és egy másik édesanya, akik semmivel sem tudnak többet rólunk, mint mi róluk (tehát gyakorlatilag semmit), mégis szentül meg vannak győződve arról, hogy ránk bízhatják szemük fényét, akire ugyanolyan szeretettel és gonddal fogunk figyelni, mint a sajátunkra. Aztán nem kevésbé óriási felelősség is, nem könnyű megtalálni ugyanis az egyensúlyt a kellő szabadság és a biztonságos kontrollt biztosító odafigyelés között - no persze ehhez nem kell cserediák, nehéz feladat ez cserediák nélkül is. Végül úgy döntöttünk, azt és úgy nyújtjuk a vendégnek, amit mi is örömmel fogadunk majd, ha a mi szemünk fénye látogat hozzájuk. Jelentem, az elv bevált.

Ennek értelmében volt például extra mennyiségű bulizás, viszont el kellett fogadniuk, hogy nincs „majd csak hazajutunk valahogy”, „XY hazavisz”, „ott alszunk és reggel jövünk” és ehhez hasonlók, hanem az előre kialkudott időpontban az apa-taxi kellően diszkrét távolságban bizony ott fog várakozni, hogy biztonságban hazafuvarozza a buliban megfáradtakat. Igen-igen, tudjuk, hogy nagyon ciki, de akkor is.

Voltak persze vadonatúj szabályok, melyeket illett betartani. Először is tisztáztuk, hogy a már jól begyakorolt „világfájdalmas” és „halálosan sértődött” arckifejezéseket átmenetileg tartalékolják békésebb időkre, amikor megint csak négyen leszünk. A cserediák ugyanis nem érti a magyar szót, a metakommunikációból azonban olyan dolgokat is kikövetkeztethet, amit eredetileg nem az ő fülének vagy szemének szánnak. Ugyanezen okból megkértük őket, hogy a szokásos testvérháborúk hangerejét egy időre fogják vissza, és csak halkan és mosolyogva küldjék egy egymást, hm… oda, ha már mindenképpen szükségét érzik. Ebből voltak mulatságos pillanatok, például amikor valamelyikük kedves mosollyal és kedélyes hangon odaszólt a testvérének: „Hogy te mekkora hülye vagy!” Egyszer-egyszer elhangzottak ennél cifrábbak is, de maradjunk a nyomdafesték tűrőképességén belül.

Voltak persze olyan előnyei is a vendégeskedésnek, amire előtte soha nem is gondoltam volna. Igen kedvező irányba befolyásolta például a férjem világképét, hogy alkalma volt megtapasztalni, milyen is az élet egy vadidegen tizenévessel, akit teljesen véletlenszerűen sodort mellénk az élet. Életem párja - férfi lévén - ugyanis időnként elég nehezen tud azonosulni egy (és pláne két) kamaszlány problémáival, éppen ezért hajlamos azt hinni, hogy őt, csakis őt sújtja az igazságtalan sors azokkal a konfliktusokkal, melyek ilyentájt a mindennapjaink velejárói, és amelyektől néha szinte szikrázik a levegő hármójuk között. No, és persze ki a villámhárító, ütközőbak és ENSZ-békefenntartó? Ki más, mint én. Én pedig nagyon nem szeretek villámhárító, ütközőbak és ENSZ-békefenntartó lenni.

Kaján örömmel figyeltem például az arckifejezését, amikor kiderült számára, hogy létezik a világon olyan személy, aki még a mi lányunknál is nagyobb problémát csinál magának abból, mit vesz fel, hogyan néz ki, és minden hajtincs tizedmilliméterre a helyén van-e. Megjegyzem, életem párja elég hamar kénytelen volt szembesülni ezzel a felismeréssel, miután rá hárult a feladat, hogy az 50 kilós lánygyermek 30 kilós bőröndjét felcipelje a második emeletre. Ami mivel volt tele? Na mivel? Hát persze, hogy ruhákkal, cipőkkel, hajszárítóval, hajkiegyenesítővel és -göndörítővel (ki tudja, mikor melyikre lesz szükség?) és ezerféle kencével. No meg könnyű úti olvasmányként egy olyan vaskos kötettel, ami akár a Háború és béke is lehetett volna, de nem az volt.

Kiderült továbbá, hogy létezik olyan személy, akinek még a mi lányunknál is tovább tart a reggeli készülődés. Nem is beszélve arról, hogy kettőzött éberséggel kellett figyelnünk a szokásos egy helyett átmenetileg két darab különböző márkájú, de nemzetközi egyetértésben bedugva felejtett hajvasalót, ha nem akartuk, hogy a lakásunk csak por és hamu legyen, mire hazaérünk.

Kiderült még, hogy létezik a világon olyan személy, akit még a mi lányainknál is kevésbé zavar, ha háromnegyed nyolckor lohol az iskolába, gondosan kicentizve, melyik az a buszjárat, amivel még éppen nem késik el.

Kiderült az is, hogy létezik olyan személy, aki még a kisebbik lányunknál is rövidebb idő alatt képes teljes káoszt varázsolni az addig nagy gonddal rendben tartott szobából. Ha azt éreztem, hogy végképp nem tudom legyűrni magamban a rendtevési és takarítási kényszert, akkor a korábban már jól bevált „ajtóbecsukásos” módszert alkalmaztam. Az ajtó ugyanis ápol és eltakar, így már a legnagyobb rumli sem birizgálja egy rendszerető ember idegeit. Egy pár sokat látott sportcipő azért mégiscsak nálunk felejtődött valahogy, sikerült ugyanis becsusszannia a hófehér kanapén lévő szép színes díszpárnák mögé, így a csomagolásnál sajnálatos módon elkerülte gazdája figyelmét.

Szóval sűrű két hetünk volt, a lányoknak sok-sok élménnyel és vidámsággal, nekünk ennél is több figyelemmel és izgalommal, hogy minden simán megy-e, és épségben küldhetjük-e haza a szüleinek azt, aki épségben érkezett. Nem mondom, hogy nem dőltem hátra megkönnyebbülten, amikor a mozgalmas két hét után az autónk végre a repülőtér felé vette az irányt. Nincs kétségem afelől, hogy a vendéggyerekünk is kellően intenzívnek és sűrűnek találta a programot, az autó duruzsolása ugyanis pillanatok alatt álomba ringatta, úgyhogy a kivilágított Budapest mint búcsúprogram ezúttal elmaradt.

Blogmustra