A nevelés egyik legnehezebb része, még ha alapvetően a legkönnyebbnek tűnik, akkor is az, amikor olyan dolgokról kell ítélkeznünk, véleményt mondanunk, tanácsot adnunk, ahol ott sem voltunk. Ez gyakorlatilag virágnyelven azt jelenti, hogy gőzünk sincs, mi történik pontosan az óvodában, iskolában, csak a gyerek és a pedagógus történeteire támaszkodhatunk, egyébként a sötétben tapogatózunk. S mi történik akkor, ha valami sötét dolgot szimatolunk ki, mondjuk, hogy terror van az iskolában, olyan gyerek-gyerek közötti? Persze nem nagy, csak olyan minden békés napot bepiszkító? Hát hirtelen átváltozunk anyatigrissé, s legszívesebben hajánál fogva húznánk Ödönkét végig az iskola udvarán, miközben azt üvöltenénk: „Ha még egyszer a gyerekem közelébe mész, kiütlek a hajad alól, kiscsupor!” Mivel azonban Ödönke sunyi verzióban tartja sakkban osztálytársait (meg persze mégsem hagyhatjuk őt helyben, mert az nem járja), ezért csak agyalunk, hogy mit is tehetnénk az ügy érdekében és reménykedünk, hogy a gyerekünk vagy valamelyik rátermett haverja a sarkára áll és rendet tesz bent. Terror ugyanis nem csak az Al-Kaidánál, hanem egy békésnek tűnő iskolában is lehet, ráadásul úgy, hogy azt gyakorlatilag senki sem veszi észre, csak a szenvedő és az elkövető.
Én például jól emlékszem Balázskára, aki elsőben úgy érezte, hogy csakis az övé vagyok, mással semmiképpen nem játszhatok. Ha megpróbáltam egyéb társaság után nézni, a dolgok tettlegességig fajultak: az évek óta növesztett két copfom pórázként funkcionált Balázska kezében, aki azóta nyilván kinőtte ezt a fajta kényszerét és nemrégiben az egyik népszerű sorozatban bűvölte a nőket. A döbbenet az egészben, hogy egy árva szóval sem panaszkodtam otthon, csak úgy egy fél év után, pedig tisztán emlékszem, hogy nagyon a lelkemre vettem a dolgokat.
Lányom osztályában egy kislány tartja félelemben a csajok nagy részét. Az egyik kislánynak például rendszeresen kieszi az uzsonnájából a szalámit, neki kell először adni a gyümölcsökből, a kiszemelt áldozatnak csak ő lehet a párja a sorban, a barátnője a szünetben, egyszóval a kislány felől fúj a passzátszél.
Pszichológiai terrorral is tudnak már bűvészkedni a kisiskolások, ahogy a fenti példa is mutatja, de hogyan? Az a mondat, hogy „Nem leszek a barátod”, komoly láncreakciókat tud elindítani az aprónépben, függetlenül attól, hogy hogyan folytatódik a mondat. „Ha barátkozol X-szel, vagy Y-nal” esetében, gyakorlatilag ugyanaz a végeredmény, mint a copfhúzásnál, csak a kis terroristának már szofisztikáltabb eszközei vannak.
Amit felnőtt fejjel egy vállrándítással elintézünk, vagy némi vitával, az gyerekként egy átugorhatatlan akadály (Miért foglalkoztok egyáltalán vele, ne barátkozzatok!). Hiába tudja a kicsi, hogy egyáltalán nem helyes a másik viselkedése, s érzi, hogy nem kellene részt vennie az egészben, egyszerűen megoldhatatlannak tűnhet sokszor a probléma. Nem azért, mert nincs a gyerek mögött hátország, normális család, hanem azért, mert egy egészen új közegben kell megtalálnia a helyét, s ahol tudja, hogy neki kell saját magáért megharcolnia a problémákat. Azt pedig, hogy hol a határa annak, mikor kell külső segítséget kérnie, mert túlnőtte a szituáció őt, sokkal nehezebb eldöntenie, mint azt gondolnánk. Felborítsa a suliban a békét, „balhéba” kerüljön, amikor sokkal egyszerűbbnek tűnik lavírozni, s megpróbálni megfelelni annak, aki nagyobb bajt tud okozni? Ráadásul sokan a szülőknek is túlságosan meg akarnak felelni, a gyerek úgy érezheti, hogy a segítségkérés egyben kudarc is, hiszen nem boldogult a saját közegében.
Mi történik tehát, ha a gyerek beavatja a szüleit? Általában semmi, mivel ezek a „kicsi” kellemetlenségek azon a határon vannak, amiért nehéz szót emelni. Mert mi van, ha nem is úgy történt, a gyerekek csak túloznak? Mi van, ha a meggyanúsított személy mindent tagad, akarjuk mi ezt a hercehurcát? Mi van, ha egy normálisnak mondható jellemhiba áll az egész mögött, amit később a gyerek majd képes kezelni? És különben is, beleszólhatunk mi egy iskolai közösség életébe, megvádolhatunk egy gyereket, csak azért, mert jóval erőszakosabb, mint a mi gyerekünk?
Nehéz kérdések ezek, egy dolog azonban elgondolkoztató. Mi van, ha a mostani uzsonnaügyön felbátorodva, később komolyabb dolgokkal is megpróbál a kislány manipulálni? Mikor kell tehát a pedagógushoz fordulni, hogy kezébe vegye az ügyet? Az ugyanis világos, bármit is gondolunk mi szülők, a kényes kérdéseket bizony rá kell bízni, még ha viszket is a tenyerünk.
