Az első igazán tavaszi vasárnap Eszterke nevű olvasunk meséli el és hsaonlítja össze két szülését. Szerinte jó, ha a kismamák felkészülnek a legrosszabbra, ami a szülőszobán történhet velük, mert így nem érheti őket nagy meglepetés, mint őt az első alkalommal. Szülés külföldön, választott orvos nélkül és szülés Magyarországon, választott orvossal, felkészülten. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Szülés 1.: külhon, tőlünk kissé nyugatabbra különböző személyes okokból, a család heves tiltakozása ellenére. Naiv hitben a nyugatabb-európai egészségügyi biztosítási rendszerben magánszülész és szülésznő nélkül, közkórházban. Gyakorlatban a 41. hét végén kétszeri hazaküldés után végre szombat este 10 körül bent maradhattam rendszeres kb. 7 perces, számomra meglepően heves fájásokkal a kórházban – szüléstanfolyam elvégezve, de naiv önbizalommal a magas fájdalomküszöb képzetével!
Járkálások és zuhanyozások után éjjel 2 körül végre felvettek a szülőszobára, merthogy 2 ujjnyira tág volt már a méhszáj. Reméltem, innentől minden könnyebb és gyorsabb lesz. Tévedtem. Felfektettek a szülőágyra szívhangmérővel a hasamon, jól kihangosítva, hogy a szobán kívül alvó szülésznő is talán tudat alatt értesüljön némi hanghatásról. Tapasztalatlan lévén próbáltam lélegezni a megfelelő módon, de ez nem sokáig ment. Apa bent volt, de ő nem tudott tanfolyamon részt venni, amúgy sem az ilyesmiben a legtalpraesettebb fajta… A vér látványa pl. nem tesz jót neki. Lényeg, hogy a CTG rám kötésének következtében nem kelhettem fel és a fájások csak jöttek és jöttek és egyre elviselhetetlenebbnek találtam őket. Hosszú idő után felvetettem az epidurális érzéstelenítés lehetőségét, amit a szülésznő kedvesen, de határozottan elutasított, hogy már túl késő, úgyis ennyire és ennyire már tág a méhszáj, mindjárt szülünk. Nem emlékszem már, hogy mikor volt ez, de eljutottam egy pontra, amikortól már csak egy dolog segített a fájás elviselésében, hogy kiabáltam. Szegény férjemet hazaküldtem, mert már nagyon fáradt volt, amúgy is a teljes kétségbeesés szélén a tehetetlenség érzésével, és reméltem, hogy egyszer túlesünk az egészen már.
Reggel 7 órakor jött a szülésznő-váltás, akiktől a megváltást is reméltem, de hiába. Akkor már azért könyörögtem, hogy vagy császározzanak, meg vagy tegyenek valamit, de én megőrülök. Egy dolog utólag megnyugtató volt, hogy kisfiam szívhangja mindezen hosszú idő alatt rendületlen és egyenletes volt. Szóval a váltás, az ifjú szülésznőkkel és ifjú, kissé tapasztalatlannak és bizonytalannak tűnő doktornővel arra kért, várjunk még egy kicsit, amíg a főorvos úr is megjelenik, mert nem is tudják, mit tegyünk, de hát már 7 ujjnyira nyitva, most már biztosan mindjárt szülünk. Folyamatos, már erősen kómás kiabálás és a tolófájások visszatartására tett kísérlet mellett – ebben hozzá kell tegyem, hogy az egyik szülésznő segítsége nagyon sokat jelentett, mert az együtt lélegzés velem fantasztikus energiákat adott – a főorvos úr 10 körül közölte, (miután sírva kértem, hogy segítsen valahogy), hogy semmi értelme a császárnak, ha délig nem szülünk magától, kisegíti a gyereket.
A vége 13 óra 8-perces érkezésű fogós baba lett, aminek hallatán Magyarországon minden gyermekorvos rettenetesen riadt és aggódó lett, de szerencsére 9/10 es apgaros, 4005 g-os, nagy fejszélességű fiamnak az első napok ijesztő kinézetén kívül semmi baja nem lett. Más kérdés, hogy én utána még hónapokig szenvedtem különböző problémáktól.
Szülés 2: az előbbi események után eltelt 18 hónap és kb. 2 hét elteltével kis hazánkban vidéken fogadott szenzációs fiatal orvos és a legfantasztikusabb homeopátiás szülésznő segítségével. Ismételt, a szokásos számítási rendszer szerint túlhordás, ezért indított szülés oxitocinnal a 41. hét végén. El kell mondjam, hogy ez alatt a terhesség alatt már nagyon tudatosan készültem a szülésre: jártam úgynevezett aquanatal-ra, amely terhes vízi gimnasztika szuper légzéstechnikával, és homeopátiás készítményekkel is készültem. Lényeg, hogy az első szülés élményeinek következtében egyrészt féltem, de másrészt már fel voltam készülve a legrosszabbra. Egy dologra próbáltam koncentrálni, hogy gyermekemet lehetőleg természetesen hozzam a világra, de lehetőleg utólag ne legyen annyi problémám, mint az előző alkalommal volt. Az orvossal kitűzött legkésőbbi nap reggelén bemegyek – nagymama már 2 hete nálunk, hogy legyen ki a nagyobbikra a szülés alatt vigyáz -, hetek óta 2 ujjnyira nyitva, semmi ill. minimális fájástevékenység.
Előkészítés, beöntés, borotválás – előző alkalommal semmi ilyen nem volt – kicsit furcsa, zavarba hozó események, de nem kellemetlen. Szülésznő végig velem, mesél, eltereli a figyelmet, nagyon jó, hogy ott van. Aztán apa is megérkezik és most ő is sokkal felkészültebb, segíteni akar. Oxitocin be, fájástevékenység gyönyörűen beindul és szép lassan minden megy a maga útján. 10 körül kaptam az első oxitocin adagot. Az egész valójában nagyon jól telt. Ültem labdán, szülőszéken, sétáltunk, mozogtunk – apa és szülésznő egyaránt nagyon sokat segítettek. Mindenféle pózban próbáltam feküdni is és az aquanatalos légzés egyszerűen fantasztikusan segített a fájdalmak alatti ellazulásban. Nem tudom, mennyi idő után burokrepesztést csinált az orvos, mert a baba nem nagyon akart rendesen a szülőcsatornába beállni, de kisebb orvosi segítséggel a kicsinek nem volt más választása. Nagyon érdekes volt számomra a teljesen tiszta, rengeteg magzatvíz kicsorgásának látványa, ugyanis az első szülésem során átélhettem a nem repesztett, magától szétpukkadó érzést is, de akkor nem láthattam semmit és bár nagy megkönnyebbülés volt akkor, de ott valahogy messze nem tudtam annyira a tudatomnál maradni, mint ez alkalommal. Ez alkalommal is volt egy pont, amikor nagyon elegem lett, de a jelenlévők ereje és támogatása átsegített ezen. Végül 19:20 körül olyan orvosi utasítás mellett, hogy „nem éneklünk, hanem nyomunk” sikerült megérkezni a kistündérnek 4150 g-mal. Valóban csodálatos élmény volt!
Mindezt a két szülést együtt tartom fontosnak, mert meggyőződésem, hogy a nők többsége nem tudja, hogy maga a szülés nehezebb lehet sokkal, mint amit előtte el tudunk képzelni, de ha már tudjuk, és tudatosan készülünk is rá sokkal könnyebb. Sajnálom, hogy ha valakit az ilyesmi elriaszt, de az első szülésem után azt is nagyon sajnáltam, hogy senki nem mondta nekem előtte, hogy ez igenis nagyon fáj(hat). Utána meg kellemetlen lehet egy darabig a felépülés.
Még egy megjegyzés: egyes vélemények szerint, ha az elsőt nem külhonban hoztam volna a világra, nem valószínű hogy megúsztam volna a császárt.
eszterke
