SZÜLŐSÉG

Nem lehetne szülés helyett bulizni?

2009. március 22., vasárnap 10:00

Ez a nap is úgy indult, ahogy a többi szerda mostanában, így a babavárás vége felé: CTG, kontroll, beszélgetés a dokimmal… Fodrász, kozmetikus, pedikűr letudva már tegnapra, gyarló lelkem is megnyugodott, tán így nem akar majd a Babaúr visszabújni, ha meglát kívülről is. A szépségszalonban persze nem kis derültséget – szánalmat? – keltek, szigorúan keki túlélőgátyóban és vietnami papucsban nyomom, a nadrág leesését egy zsineg gátolja, mivel begombolni már nem tudom, Istenem, ez esik jól és az vesse rám az első követ, aki 15 kilónyi babát, vizet, kebleket, hájat, méhlepényt, köldökzsinórt cipelve alárendelné saját kényelmét holmi divatnak és mondjuk felvenne egy csinos kis magassarkút.



Fájásoknak semmi nyoma, a CTG variábilis, tehát szép hullámhegyeket és hullámvölgyeket mutat – persze ezek a magzati szívhangot jelzik, még nem az összehúzódásokat. Mert hogy azoknak semmi nyoma. Újabb időpontot kérek hétfőre, ragaszkodom a szokásos kilenc órához, mert különben el fogom felejteni, mikorra kell jönnöm és hívogathatom órák hosszát a kórházat – persze sikertelenül – hogy megpróbáljam kideríteni: este hat vagy reggel nyolc az annyi.

T. doktor (igen, igen, tisztelem és imádom, de mellesleg ez is a neve) megvizsgál: méhszáj teljesen zárt, baba fejecskéje fent: „….kém, egy-két napon belül itt biztosan nem lesz baba!” – erősíti meg a CTG által mutatottakat. A vizsgálat a szokásosnál izgalmasabbra sikerült, érzem, ahogy a Baba fejecskéje hozzáverődik a medencecsontomhoz, nem túl kellemes, de tulajdonképpen ekkor tudatosodik bennem, hogy az ott egy KICSI EMBER a hasamban.

Kellemesen megnyugodva indulok haza, Üllői út, dugó, hallgatom a zenét, vénasszonyok nyara, úgy látszik, én is az lettem végérvényesen, már nem élvezem a forró napokat sem a strandon, sem a városban, most végre nem ömlik rólam a verejték, de szép is az élet! Leszámítva persze az alattomos apró kis nyilallásokat, szemét kis görcsöket. Ezek eddig teljességgel ismeretlenek voltak számomra. Otthon sehogy sem esik jól: fekszem, ülök, állok – valahogy egyik pozitúra sem kényelmes, mindig útban van egy pocak, egy kar, egy láb, egy párna, felpolcolom, lepolcolom, felrakom, lerakom, kitámasztom, betámasztom, behúzom, kihúzom – mi a fene történik itt?!

Nem vagyok egy nyűglődős fajta, pocakméretem sem annyira extrém – persze ez nem jelenti azt, hogy a kívülálló, éppen nem terhes idegenek ne csapják össze a kezüket hüledezve. Szóval – nem értem az egészet. Semmi sem indokolja a szenvedésem. Leheveredek, nézem a tévét, elszundítok, jönnek a sorozatok, kapcsolgatok ide-oda, közben kezd derengeni, hogy az apró összehúzódások mindig félóránként, a reklámok alatt jönnek. Elkezdem mérni az időt: az óra is engem igazol, 35-40 percenként érzem a görcsöket, de ezek még talán nem is görcsök, csak valami hascsikarás vagy mi a szösz. Felhívom a szülésznőmet, ő azonban megnyugtat: a vizsgálat simán okozhatja a tüneteket, ha erősödést tapasztalok, hívjam megint.

Eljön az este, hat-hét óra van már: jééé, semmi bajom! Igaza van a szülésznőnek, érti ez a nő a dolgát, így távolról is megmondja a tutit! Biztonságban érzem magam, minden olyan kiszámítható, előrelátható, ő megmondja, hogy eltűnnek és lám: eltűntek. Legközelebb megkérem, hogy mondjon öt számot egytől kilencvenig, csak úgy… A „biztonság kedvéért”, no meg inkább unalomból, kilakkozom a körmöm, csak hogy teljék az idő, aztán szépen megvacsorázunk és nézzük a tévét. Kilenc körül azonban ismét visszatérnek a fájások, de ezúttal már kicsit eláll a lélegzetem tőlük és kapaszkodok az ágyba. Jóslófájások lennének?! A kedvenc sorozatom megy – nem fogom megnevezni – egy kellemes pasztellszínű virágról elnevezett utca lakóiról szól, imádom, egész nap ezt vártam – erre most félidőben kikapcsolom a tévét és inkább fekszem a sötétben. Kispapa csendben ujjong, megúszott egy epizódot a gyötrelemből.

Aztán csak megnézzük az órát: 20, majd 15 percenként jönnek a szenvedések! Te jó ég. De hát még annyi időm van! Most töltöttük csak be a 39. hetet! Még le szeretném festeni a cipősszekrényt! A hűtő tetejét sem suvickoltam át még egyszer. Az ajtókról már nem is beszélve. Mi történik itt?!

Tíz óra: ötperces fájásaim vannak! Kispapát elküldöm aludni, gyűjtse csak az energiát, szüksége lesz rá. Lefekszem én is, de húsz perc után rájövök, hogy nem bírok nyugton maradni, inkább kiköltözöm a nappaliba. Koromsötét van, bársonyos az éjszaka, olyan nyugodt minden, az ismerős nappali, a kényelmes kanapé, a szomszéd házak fényei… Számolom az időt, nézem az órát: öt percenként egy percig - görcsök. Ahogy a tankönyvben meg van írva. Elviselhető, sőt, egyáltalán nem kellemetlen ez az időszak, fekszem a sötétben, nézem a stoppert, mászkálok, pakolok, írok a lányoknak a netre, drága sorstársaim, úgy hiányoznak most, majd még benézek, hátha tudnak valami bíztatót mondani, aztán lassan összeáll a kórházi csomagom is, írogatom a teendőket a Kispapának.

Éjfélkor nekiállok hajat mosni, még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Babaúr nem fogja azt gondolni: szebb vagyok belülről mint kívülről, oké, oké, első a belbecs - mint tudjuk, de akkor is, nem árt ha azért valamelyest pozitív az első benyomás. Te jó ég, tényleg nemsokára a kezemben tarthatom?! El sem hiszem. Nagyon jó érzés a forró víz, ellazít, ugyanakkor mintha erősödnének is a szenvedések tőle. Kettő körül felhívom a szülésznőmet, elsorolom a tüneteket: nincs mese, irány a kórház! Alig tudok levánszorogni a kocsiig, mire leérünk, kétszer kell megállnom a lépcsőházban, olyan sűrűn jönnek a fájások. Az úton ugyanez, a tizenöt perc alatt vagy 3-4 is jön. Nézem a fiatalokat a Petőfi – hídnál és tűnődök: valakinek ez egy szimpla szerda este, mennek mulatni, mojitót iszogatnak – de jó is nekik, lennék most a helyükben, a franc egye meg!

Tavaly ilyenkor még én is szabadtéri szórakozóhelyeken töltöttem a nyári estéket, hazudnék, ha azt mondanám, nem jobb kirittyentve riszálni és hülyeségeket beszélni ahelyett, hogy a tökig lefektetett anyósülésen próbálnék találni egyetlen olyan testhelyzetet, amelyben nem akarom azt üvölteni, hogy „Menj máááár lassabbaaaaan!” Ők muriznak, nekünk meg az egész életünk meg fog változni órákon belül.

A kórházban a portás széles mosollyal tárja ki az ajtót előttünk, gondolom, nem először lát fájdalomtól összegörnyedt nőket. Ügyeletes orvos megvizsgál, na, ő egy igazi kis taplóarc – az egyetlen a történetben -, biztos utálja a magas és vajúdó nőket, a vállamig ér, tán pont ezért roppant udvariatlanul ám annál is harsányabban felparancsol a vizsgálószékbe, jön egy fájás, ő türelmetlenül rámvakkant: „Nnna, jön már?” A fájás, az jön vazze, mennék én is, de nem bírok - próbálom a tudtára adni, de nem hatja meg. Az oké, hogy utálja a nőket és hajnali fél három van, de ugye, aki napra megy, ne csodálkozzon, hogy lebarnul. Vagy leég. Vagy legalábbis kurva melege lesz. Mindegy. Körültekintőbben kellett volna pályát választani és akkor talán nem kellene ilyen kellemetlen perszónákkal töltenie ezt a szép nyárutót.

Szívesen elmagyaráznám neki, hogy milyen érzés, mikor egy sárgadinnye próbálja átverekedni magát a belső szervein, de inkább csöndben vagyok, ismét jön egy fájás. „Ceruzányi a tágulás” – böffenti. Pánikba esek. „Lassan tíz órája vajúdok és ceruzányi?” – Bukik ki belőlem. Ő erre – biztos tanítják az orvosin az empatikus kommunikációt, de ő pont akkor valahol nagyon máshol volt – szóval ő erre rámmordul: „Mit képzel, első szülés, mér’ menne gyorsabban?!” Na ettől aztán marha jól érzem magam. Felötlik bennem annak a lehetősége, hogy ha neadj’ isten dokim eltöri a lábát a nagy sietségben a kórház felé – pont ilyen sztorit hallottam a minap - vagy éppen karambolozik az úton, nem ér ide a kitolásig – és ez az alak fogja kísérni a szülésemet. Szóval inkább síri csöndben maradok. Sose lehet tudni.

Átöltözöm, drága M. szülésznő-megmentőm besegít a vajúdóba – tök egyedül nézegetem a szobát, ágyak egymás mellett, semmi extra, sötét van, azaz inkább kellemes félhomály, sehol egy másik sorstárs – Kispapa előkerül, zöld köpenyt visel, hmmm, egész jól nézne ki orvosnak, nem vihetnénk haza a zöld ruhát? Otthon is játszhatnánk ilyen beöltözősdiset... Aztán rámrakják a CTG-t, visszafordíthatatlanul kezdődik a menet. Hát a beöntés, a borotválás? – kérdezem. Szülésznőm elkerekedett szemmel néz rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk most itt, leír róla, hogy most biztosan azt gondolja: nálam már igencsak elmentek otthonról, aztán kapcsolok is: aki rajtam – a fejbőrömet leszámítva - talál még borotválnivalót, azt meghívom egy italra. Persze nem itt és nem most. Egyébként sem szokás ebben az intézményben egyik sem, most jut eszembe, ezt anno még meg is beszéltük a szülőszobai látogatásaim alkalmával, szóval semmi beavatkozás, minden megy á la natur. Per vias naturales. Most látom csak be, hogy mégis volt értelme az akkor oly sokat szidott egyetemi latinóráknak.

Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom Kispapa kezét, szülésznőm megvizsgál: bő kétujjnyi a tágulás!!! Hatalmas megkönnyebbülés, nem is vészes ez a szülés-téma! Nézem az órát, három óra elmúlt. Szülésznő javasolja a burokrepesztést, beleegyezek, állítólag nem tetszik neki valami a CTG-n, ezért meg akarja nézni a magzatvíz színét. Felőlem... Nem érzek semmit, csak meleg víz folyik a combom között. Kispapa elszörnyed. A magzatvíz bizony kicsit zöld, jók voltak a szülésznő megérzései - mondom: profi a csaj! Beszélgetünk, viccelődünk, a fájásoknál szorítom a kezét, közben szülésznő is csatlakozik a társalgáshoz, á, nem komoly dolog ez a szülés, simán megcsinálom, no para!

Aztán egyszerre bekeményedik a dolog. Döbbenten kapkodom a levegőt, te jó ég, ez kibírhatatlan! Mi történik velem? Csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek, nem túlzok, a rohadt másodperceket számolom! A mutató lassan kúszik a négy óra felé.

Végre átköltözünk az egyszemélyes szülőszobába, nem mintha számítana, de az legalább szép és külön fürdője van. Szülésznőm jön az alternatív lehetőségekkel, tukmálja a labdát, a relaxáló zenét, javasolja, hogy sétálgassak – mindössze annyit mondok neki, mi tagadás, elég udvariatlanul, hogy „NEM!!!” (ezért később elnézést is kértem, bár ha tudná, hogy legszívesebben hová küldtem volna a bordásfalával és a rohadt zenéjével!) Borzalmas, pokoli, elviselhetetlen… Kispapának elhaló hangon suttogom, hogy nem fogom kibírni. A legrosszabb, amikor a fájások alatt vizsgál, szerencsére csak egyszer-kétszer, imádkozom, hogy vége legyen az EGÉSZnek. Aztán rájövök, hogy minden egyes vizsgálat egyfajta mérföldkő, erőt ad, ahogy lassan eltűnik, aminek el kell tűnnie és előjön, aminek (akinek) elő kell jönnie.

Sehogy se jó feküdni, felemeltetem az ágyat és félig ülő, félig fekvő pozícióban, az oldalamra fordulva szenvedek. A fájások között alszom. Nem jut el hozzám semmi a külvilágból, talán sose voltam ennyire egyedül és sose voltam még ennyire közel önmagamhoz, a belsőmhöz… Próbálom a tanult légzéstechnikát alkalmazni, valamit tényleg segít, bár inkább azért imádkozom, hogy a következő fájásig tudjak még egy kicsit aludni. Szülésznőm aggódik: kívülről olyan kis békésnek tűnök a csukott szememmel, hogy talán nincsenek is fájásaim?! Aztán megvizsgál és megnyugszik: itt bizony vannak összehúzódások, a tágulás is lassan négyujjnyi lesz.

Befut az orvosom, a szemem sarkából látom, köszönni sincs erőm, kedvem meg főleg nem, utálom, amiért olyan derűs és friss, miért nem szólt, hogy ez ILYEN? Engem is ő segített a világra, a franc essen belé, elvártam volna tőle, hogy figyelmeztessen! Annyira elfáradtam, már csak túl akarok lenni az egészen. Méghozzá minél előbb! Szegény drága Kispapa valahányszor próbál enyhíteni a kínomon és meg akar simogatni, ráüvöltök: „NE ÉRJ HOZZÁM!” Gázos, de így van. Félelmében inkább leül egy fotelbe és néz. Néha rápillantok, hogy ott van-e még, de beszélni hozzá nincs erőm. Dokim kérdezhetett valamit, tán, hogy miért is vagyok ilyen nyugodt csöndben, amire a szülésznőm azt mondta, hogy „ő egy hősnő, ilyen csendben vajúdik” – de igazából rohadtul nem érdekel, hívhatnak akárminek. Akár boldogságos ifiasszonynak is, Regős Bendegúz után szabadon.

Csak azt akarom, hogy legyen már vége, nem tudom, mennyi az idő, nem foglalkozom a külvilággal, a gyerek se érdekel, csak érjen már véget az egész és mehessek aludni, pihenni, ne érezzem úgy, hogy egy – ide egy durva káromkodás kéretik - kanapé akar előbújni belőlem. Ködfüggönyön keresztül hallom a szülésznőm hangját: ha érzem, hogy nyomnom kell, ne tartsam vissza. Visszatartani? Ki akar itt bármit is visszatartani?! Ennek elment a józan esze. Valamit érzek is, de nem eléggé, mert ködösen valami szekunder fájásgyengeséget említenek meg azt hogy „vákuum”, érzem a levegőben, hogy baj van, rámrakják a CTG-t, nem tudom, mi van a babával, nem is érdekel, remélem, mindjárt vége… Át kell fordulnom a másik oldalamra, nagyon nehezen megy... Félek, csak vákuumot neeeee!

Összeszedem magam, nyomok, mint egy félőrült ősasszony, nem érdekel senki és semmi, nyomok és nyomok és nyomok, az én gyerekemet senki sem fogja kiporszívózni belőlem, még csak az kéne, nem azért szenvedtem eddig! Szülésznőm megjelenik valami üvegcsével, annyi erőm van csak, hogy rákérdezzek, mi az – ja, persze a gátvédelem: olajjal fogja kenegetni a baba feje előtt az utat és annak környékét, önti az olajat, ez egész jó, aztán kezdi tágítani, masszírozni a járatokat, nyöszörögve kérem, hogy hagyja abba, mosolyog és azt mondja, hogy esze ágában sincs, figyeljem meg, jót fog tenni. Semmi sem érdekel, teljes apátiában vagyok, valamit beszélgetnek, nem tudom, hogy mit, csak foszlányok szűrődnek át a ködfüggönyön. Fél hetet mutat a rohadt óra, melynek képe egy életre beleégett az agyamba, érzem, hogy baj van, dokim ideges, nézi az óráját, nézi a CTG-t, nem tudom, mi lesz most, nem is félek, csak imádkozom, hogy legyen már vége. Hogy tehettem magammal ilyen baromságot? Minek kellett nekem gyerek?

Nyomnom kell, érzem a fájásokat, de nagyon gyengén. Dokim és szülésznőm a lábaimnál, kapom az instrukciókat, de képtelen vagyok végrehajtani őket, a vákuumot ugyan megúsztuk, de nincs több erőm, nem érzek semmit, csak a fájdalmat. Szétszakadok. Dokim csóválja a fejét, segít, megmutatja, hová és hogyan nyomjak, csukott szem, nagy levegő, drukkol, komolyan, úgy érzem, mintha sportversenyen lennék, jönnek a fájások, „…kém, negyedórán belül meg lehet a baba, de akkor nyomnod kell!!!” Nem bírom, kérem a dokimat, hogy segítsen, a következő fájásnál nyomja egy kicsit ő is, érzem, hogy most jó lesz és tényleg! Kispapa az ájulás határán kivánszorog a szobából. Aztán persze visszajön. Biztos félelmében. Elég ijesztő látvány lehetek. A gátmetszést nem érzem, csak azt, hogy ez maga A MEGVÁLTÁS! Így, csupa nagybetűvel. Még egy nagy nyomás, elementáris erővel törnek fel belőlem a hangok és érzem, ahogy kicsusszan belőlem egy óriási valami – aztán gyönyörűséges, bársonyos, leírhatatlan megkönnyebbülés!

Lenézek a lábamhoz: ott egy lila-fehér csomag, ő lenne a régóta várt Gyermekem? Nem hallok semmit, semmi filmekből ismert sallangos mondat, nem számolgatom a kezén az ujjakat, örülök, hogy élek. Nem érdekel senki és semmi, fekszem az ágyon, ködfátyol a szememen, bebugyolálják a Gyermeket, odaadják, nem érzek semmit, szegénykém pislog a kis kék szemével, iszonyatosan vörös, mosolygok, de csak azért, mert végre nem fáj semmim. Gyermeket mérik, nézegetik, élvezem, hogy túléltem ezt az egészet és vége, de anyai érzéseknek nyoma sincs. Aztán odaadják bebugyolálva, folyik a könnyem, olyan kis gyámoltalan, ártatlan, kiszolgáltatott…

Simogatom, a szülésznő odarakja a mellemre, próbál szegénykém szopizni, olyan összenyomorgatott a kis feje, lila a körme, nagyon megviselte az út. Közben varrják a gátat, semmit sem érzek, csak a húzogatást, lassan visszatér a tudatom, hallom a dokim szavait, hagyja már abba a matatást bennem, mert esküszöm, belerúgok, pont jó a szög, biztosan nagyon fájna és végre nem is nekem. Doki kérdez, tudok is válaszolni, nézem a gyereket, Kispapa fényképez… A hatalmas eufóriában ilyen baromságok hagyják el a számat, hogy „Na és mikor szülhetem a következőt?” Poszttraumás sokk, erre nincs más magyarázat.

Aztán magunkra hagynak hármunkat. Nézzük egymást, ismerkedünk, összebújunk, simogatjuk, puszilgatjuk a drága kis jövevényt, furcsa kis illata van, olyan ismerős és mégis új, sosem éreztem ilyet, de felidéz bennem valamit, csodálatos, nem győzök betelni vele, kis Drágám mindeközben nagyon szerencsétlennek néz ki, ismét a sírás kerülget, olyan pici, csúnyácska, gyámoltalan… Belenéz a szemembe, olyan átható a tekintete, mintha mindent tudna a világról... Fantasztikus érzés...

Gyorsan telik a két óra, mennünk kell, rengeteg még a dolgunk. Saját lábamon megyek fel az emeletre, ahol vár ránk egy új világ. De ez már egy másik történet.

Wishful Drinking

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2009.03.22 10:29:43Subbantósdi

    Wishful Drinking: engem teljesen lebilincselt a történeted, bizony odaszögeztél a monitorhoz, nagyon tetszett!

    Gratula a babádhoz, mikor született a fiatalúr és mi a neve? :o)

    Szép, napos vasárnapot kívánok Mindenkinek! :o)

  • 2009.03.22 10:40:41Brumibaby

    :DDD



    Ez olyan volt, mint az én szülésem, csak nekem császárral lett vége. De pont ilyeneket éreztem: húzzon el mindenki a búbánatos büdös francba, és lehetőleg ne szóljon hozzám, ha jót akar magának.

    Wishful Drinking, gratula, szeressen nagyon!

  • 2009.03.22 11:43:31nyulacs

    Óriási gratula! Nagyon klasszul megírt történet, sírva nevettem végig! 31. hétben vagyok, és kb. ugyanerre számítok. Nem tagadom, hogy parázok mint állat, de mint tudjuk, utána jön csak a feketeleves. Na de csak nekem kell valahogy a világrahozni.

  • 2009.03.22 11:53:26LMS

    Szép...

  • 2009.03.22 12:02:29Tessina

    na, ez egy jól megírt történet volt, grati:))

  • 2009.03.22 12:41:14manka78

    Ez nagyon jó volt. Gratulálok a babához.

    Annyira átéreztem az egészet, mintha a két szülésem keveréke lenne. A másodiknál én is így szültem, csendben, befelé figyelve. Soha nem voltam még annyira biztos a testem rezdüléseiben, mint akkor.

  • 2009.03.22 12:57:40wish73

    azta, pedig nem szoktam születéstörténetet olvasni, főleg nem kommentálni. ez télleg olvasmányos, pedig elsőre úgy voltam vele, h ennyit én nem is vagyok képes elolvasni. és a humor sem erőltetett. grat.

  • 2009.03.22 12:58:16Sigmafan

    én is ilyennek éltem meg a szülésem, vagyis nagyon hasonlónak, azt kívántam, hogy senki ne lásson, ne érintsen, szóljon hozzám, csak legyen már végre vége. aztán császár lett, sajnos... de amikor megmutatták a lányom, csak nevetni tudtam, egy kicsit úgy éreztem magam, mint aki be van lőve:) aztán néhány órával később mi is pislogtunk nagyokat egymásra:)

  • 2009.03.22 13:26:45Kokszinel

    Gratulálok!

    Klassz az írás és irigykedem, mert nekem a 39. héten csak az aranyér jelent meg :P

    A 41.-t taposom, pár nap és be fogják indítani, nagyon félek.

    Bár, ahogy leírtad, talán túlélhető... és csak a végeredmény számít, nemde?

  • 2009.03.22 14:09:31katibogár

    Nagyon jól megírt történet - jó egészséget mindkettőtöknek!

    A szövegből az derül ki, hogy nyárvégi a sztori, tehát 6-7 hónap távlatából írtad meg. Remélem, azóta apuka is túltette magát a morcos elutasításodon :) Mit mond: bevállalná a következő bébinél is a jelenlétet? És te?

    Nőjön nagyra a kis jövevény, sok örömet kívánok mindhármatoknak!

  • 2009.03.22 14:10:38kisbibe

    Kokszinel, ne félj! Minden a legnagyobb rendben lesz! Nekem is indították - nem tudom, milyen anélkül a szülés -, de túlélhető/kibírható. Fájni fog. De talán csak rövid ideig és ügyesek lesztek mindketten.



    Nagyon jó kis történet volt, bár harmadikra álltam neki a hossza miatt. Én én is így voltam vele, hogy ne kelljen beszélnem. Szegény férjem mindig kérdezett, segíteni szeretett volna, de engem annyira zavart, le is kiabáltam, hogy hadd ne kelljen már beszélnem! Azt mondta, a másodiknál hoz egy kesztyűt, hogy megússza a keze sérülés nélkül... :))))

  • 2009.03.22 14:24:19be_be81

    :) Hát ez tényleg ilyen volt! Grat a babához!

  • 2009.03.22 14:29:53elzsabo

    Gratulálok, és köszönjük hogy megosztottad velünk!Olyan izgalmas volt komolyan, hogy kigúvadt szemmel csüngtem a képernyőn:-)

  • 2009.03.22 14:57:00tita76

    ... miközben olvastam, azon izgultam, hogy a 4 hónapos kisfőnök fel ne ébredjen amíg be nem fejezem.

    És megnyugodtam... másnak sem volt könnyű...

    Gratulálok a Pöttömhöz!

  • 2009.03.22 15:20:11zszaaj

    Elsirtam magam; pont 1 hete eltem at ugyanezt :) Gratulalok

  • 2009.03.22 16:06:48koaladia

    Ez szuper volt! Legalább tudom mi vár majd rám. :) Köszi, hogy ilyen őszintén megírtad!!!

  • 2009.03.22 16:34:59bostonmama

    Jaj, vegre egz igayi jo iras!!! Ne aggodj, a masodik valoban konnyebben fog menni - ha lesz. A bunko dokinak ebben igaza volt. En is imadtam, mikor az elsonel egy hapsi nogyogyasz probalt meggyozni, hogy mi es mennyire faj. 'Nem faj az annyira'....

  • 2009.03.22 16:47:44Krisz mami

    Hát ez nagyon állat volt :)))

    Olvasmányos, teljesen átérezhető.

    Nekem indításom volt a 41.-ik héten, és császárral fejezték be, de azért a kettő között 8 órát végigvajúdtam és teljesen átérzem... Két fájás között fáradt voltam és marha éhes (még viccelődtünk is a szülésznővel, hogy szaladjon már át a szemközti pékségbe virslis croissant-ért), a fájáskor meg mindenkinek a kezét eldobtam magamtól, hogy hagyanak csendben, magamban szenvedni.



    Gratula a kis csöppséghez!!!

  • 2009.03.22 18:48:23Zsuzsi főz

    Na, szerintem ez tök jól volt megírva és nagyon realisztikus, nálam ugyanez volt az élmény, leszámítva, hogy indított volt, majd császár a vége, de ugyanezeket éreztem/csináltam.

    Gratulálok és jó egészséget, sok boldogságot kívánok mindnyájatoknak!

  • 2009.03.22 19:10:20Labdacs

    Én is az utolsó két hozzászólóval tudok osztozni az "élményeken", de a végeredmény szerintem minden szenvedésért kárpótol :) Szerencsés életet kívánok a picinek és sok-sok örömet benne a családnak!

  • 2009.03.22 19:57:10beryl

    annyira megható volt és szép és őszinte...

    szülj még1et és azt is írd le :)



    nyáron....lehet h már 10 éves a fia :)

  • 2009.03.22 19:58:02Dortje

    Jó volt, hogy nyíltan írtál arról, hogy szülés közben az ember kikapcsol mindent és mindenkit, és zavaró még a kedves érintése is. Legalábbis nekem is ez volt.



    Kokszinel!

    Nekem a 42. héten indították. Ha arra készülsz, hogy fájni fog, akkor nem fogsz csalódni, max ha szerencsésen gyorsan tágulsz, akkor pozitívan. Én hezitáltam az edánál. Ne tedd! Indításnál gyakori, hogy nem tágul eléggé a mama, mert gyorsabb az egész. Dukkolok, biztosan ügyes leszel! :)

  • 2009.03.22 20:41:26szenilla

    pont ilyen!!!:)

    gratula az íráshoz és persze a babához is:)

  • 2009.03.22 20:49:18Vowel

    ez egy nagyon jól megírt szüléstörténet volt. Élmény volt olvasni.

  • 2009.03.23 10:17:00boszimami

    Bizony,ez ilyen....A legnagyobb élményem az volt,mikor a második gyereknél(túlhordott,indítós,zöld magzatvíz,minden,ami belefér),mikor épp olyan fájásaim voltak,hogy a vakolatot bírtam volna lerágni,ha épp meg tudok mozdulni,aszondja nekem a (persze hímnemű)orvos,hogy"Ez még semmi,anyuka,fog ez még jobban is fájni!"Komoly összeget fizettem volna annak,aki leüti....

  • 2009.03.23 11:16:10Cyr

    Jajistenem, ez jól megbőgetett, pedig ma hajnalban már végigérzékenykedtem újból a sajátomat. A harmadikat. Az éppen ma két éve történtet. A vállelekadásosat. A cicafiút, aki most itt ücsörög a szőnyegen, rakosgatja a kockáit. És este, amikor megkapja a naaaaaaagy ajándékát (az első torta tegnap volt, a második e hét végén lesz :) kicsit a két évvel ezelőtti, hajnali magamat is fogom ünnepelni, de csak egészen titokban, hogy ne tűnjek nagyképűnek.

  • 2009.03.23 11:19:34hannuli

    Szép történet és nagyon igazi! Én is hasonlóan éreztem, bár lényegesen rövidebb ideig tartott az egész (ezért azóta is egyfolytában hálás vagyok). Nálunk vákuum lett a vége, de nem különösebben negatív dologként éltük meg. Néhány óráig "csúcsfejű" volt a Drágám, ennyi.

  • 2009.03.23 14:57:38lili83

    Szuper sztori! Én a 31. hetet taposom és felkészültem (ha fel lehet egyáltalán) :) a lehető legelviselhetetlenebb fájdalomra, de ami leginkább félelemmel tölt el, az az ismeretlen...hogy valami olyan fog történni, ami még sohasem és nem is az én kezemben lesz az irányítás. Abban bízom, eleve úgy vagyunk "kitalálva", hogy a testünk szépen majd teszi a dolgát,s ami megnyugtató, előbb-utóbb vége,illetve a végeredményért állítólag megéri :) Azért irigylem, aki már sikeresen túl van rajta, s az jó jel, ha utána ilyen reálisan, de mégis viccesen tud visszaemlékezni rá, mint a cikk írója:)

  • 2009.03.23 15:20:43papucsbojt

    keresztfiam mamaja kap mindig egy szal viragot a keresztgyerek szulinapjan :) ugyis mint szulesnap, szerintem szep szokas!

  • 2009.03.24 09:35:06Kukucska



    Fantasztikusan jól megírt történet,

    és nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad.



    .

  • 2009.03.24 10:07:33boszimami

    Én mondjuk az első után bőgve közöltem az egybegyűltekkel hogy szülök még tízet...Két napig rajtam röhögött az egész szülészet,azt mondták,így rögtön utána még nem hallottak ilyet...Na,a második után tőlem se!Akkor inkább az "Úristen,túléltük?"jött a számra...

    De eltelt 3 év,és itt a harmadik,rövidesen kiderül,ez hogy megy,de ebből is látszik,hogy nem lehet annyira szörnyű,hogy az ember ne érezze úgy,hogy megérte,legfeljebb nem akkor rögtön...

  • 2009.03.24 13:29:25BuffyT

    a szavakat se találom.. nyelem a könnyeim, mert a munkahelyemen vagyok.. belinkelem a kedvenc fórumomba, férjecskének meg kinyomtatom.



    Gratulálok!

  • 2009.03.30 16:36:38wishful drinking

    Nagyon köszönjük a gratulációkat! Sajnos nem tudtam, hogy leadják a történetet, ezért a késői reakció;)

    Nyulacs, minden rendben lesz, meglásd - de ezt már megbeszéltük egy másik történet kapcsán..

  • 2009.03.30 17:28:41gyj

    Nekem a mai napig olyan álomszerű mindkét gyerekem születésnapja, pedig az egyik már 16 éves, a másik pedig holnapután lesz 12. azon a napon minden évben szinte percre pontosan átélem, mi történt, miközben kívülről nem látszik rajtam, de ilyeneket suttogok magamban: "ilyenkor már 3percesek voltak", "ilyenkor már apával hármasban voltunk", stb. és a születésük percében minden évben behunyom a szemem és egy kicsit ott vagyok, amikor először néztem bele abba a komoly, mindenttudó tekintetbe. aztán megpróbálok nem sírni...

Blogok, amiket olvasunk

MAI MANÓ 6 híres első kép a természettudomány világából

A tornádóról egészen odáig a legtöbben azt hitték, csak valami babonás mendemonda, ami nem is létezik. Híres első képek.

SCHRÖDINGER Közeli vagy távoli jövő a fejátültetés?

A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg?

HEALTH A legjobb módszer, ha leszoknál a dohányzásra

A leszokás sikerrátája "natúrban" csak 5-7 százalék. Ha viszont felkészülten állsz neki, ezt 50-70 százalékra növelheted. Leszokás lépésről, lépésre.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta