A gyerek szeretetet akar - Interjú Vekerdy Tamással

Zanza!

Mostanában már a méhen belül is fejlesztjük a gyerekünket, kütyüket aggatunk a hasunkra, később elhalmozzuk fejlesztőjátékkal, és erőn felül cipeljük különórákra. Sokszor szinte semmi eredménnyel, amit persze újabb terheléssel orvoslunk - ezzel csitítva kételyeinket, szorongásainkat, hiszen a legjobbat - jó képzettséget, jó munkát, jó életet akarunk már a két hónaposnak is. A jövőbe nézünk, mint az egykor köztereinket díszítő súlyos szobrok, ahelyett, hogy a jelen igényeire figyelnénk. A kisgyerekkori fejlesztésről beszélgettünk Vekerdy Tamás pszichológussal.

„A sikeres topmenedzser szabadon játszott gyerekkorában.”, tartja a mondás, de ha nem tudunk angolul, gyengék a szövegértési képességeink, és nem tudunk hatékonyan információt keresni a neten, akkor nehezen tudjuk a szabadságunkat kibontakoztatni.
Nem abból lesz épkézláb, tevékeny, kreatív, felnőtt, akit már magzati kortól erre a felnőtt létre treníroztak, hanem abból, aki lehetett teljes értékű magzat, újszülött, csecsemő, kisgyerek – aki játszik, mesét hallgat és spontánul utánoz. Majd kisiskolás, aki nagy mennyiségű, nem rendszerezett konkrétum begyűjtésére képes. Ne kelljen neki sietnie semmivel, pláne nem az írás- és olvasástanulással. Előbb mozogjon le formákat a nagy térben, aztán ezeket vigye be, de még mindig nagyban a füzet kis terébe, és aztán jöjjön rá, hogy ez vagy az a hurok hasonlít a felnőttek írásához, és így saját mozgásból kiindulva tanuljon előbb írni, majd saját írásán olvasni, 4 év alatt, 6 év alatt, nem abbahagyva, lassan. Lehessen aztán lusta, álmodozó, de kreatív kamasz, törvénykereső struktúra felfedező, majd örökké vitatkozó ifjú. Mindez arról szól, hogy minden életkornak megvan a maga jellegzetessége. Taníthatunk akár két idegen nyelvet is, de csak a 7-8-dik életévtől, és akkor is direkt módon, füzet, nyelvtan és lefordítás nélkül, spontán utánzásra építve, mint az anyanyelvet. E fenti esetekben, ha minden szakszerűen történik, és ráérős, bő időráfordítással, jók lesznek a szövegértési képességeink, fogunk tudni idegen nyelveket (ha jó volt a tanárunk), és természetesen a számítógép sincs elzárva otthon és az iskolában a gyerek elől, de tanulnia csak 13-14 éves korától kell.
 
A fizetős fejlesztések csak fokozzák azt a társadalmi szakadékot, ami a (felső)középosztály gyerekei és a szegény rétegek között van. Ennek eklatáns képződménye az óvodába vitt, fizetős különóra. Persze jó a gyereknek, hogy nem kell elhurcolni egy harmadik helyre dzsúdózni vagy angolra, de kell-e neki tényleg négykor még az angol mondókázás? És milyen annak, aki nem tudja megfizetni, és marad a csoportszobában?
Senkinek nem kellene óvodában különóra! Szabad játék kell, ez a legfejlesztőbb tevékenység óvodás korban, valamint a mindennapos mese (nem nézett, hanem hallgatott mese! - aki mindennap hall mesét, másfél évvel előzheti meg iskolába lépés idejére azt, aki csak rendszertelenül vagy úgyse hallgatott), továbbá kell a jól utánozható tiszta beszéd, ének, nem tanítva, hanem spontánul utánozva. Kötelező foglalkozás sem kell. A kikapkodás különórára neurotizál. Mondhatnám: jó annak, akit nem tudnak, vagy nem akarnak vinni, miközben a hátrányos helyzetűekkel (akik esetleg a tévé előtt nőnek fel szegényen is) más a probléma, nevezetesen, hogy nem áll módjukban játszani, illetve mesét hallgatni...
 
A fizetős fejlesztők mindig találnak a gyereken fejleszteni valót. De hát senki sem tökéletes mindenben. Miért nem elégedettek a szülők a gyerekeikkel? Miért nem bízunk bennük?
Testileg és lelkileg rendben levő gyereknek nem fejlesztés kell, hanem a fejlődéshez szükséges jó körülmények és az érzelmi biztonság biztosítása. A többi üzlet, mely a szorongó szülők szorongására épít.
 
A kicsik erős vizuális memóriáját kiaknázva bizonyos módszerekkel már kétéveseket is meg lehet tanítani szóképes olvasásra. Miért jó két-háromévesen olvasni, avagy miért is lenne ezzel baj?
A kisgyerek idegrendszere nagyon plasztikus, sok mindent tud felvenni, de helytelen megterhelni. Ha magától olvas 2-3 évesen, mert a nővérei sokat játszottak vele iskolást, nem probléma, de ha fejlesztjük, hiba. Az óvodás ne járjon dzsúdózni vagy angolra. Játsszon, hallgasson mesét, énekeljen, utánozzon, mozogjon. A különóra neurotizál.
 
Körül vesszük a gyereket a játékot irányító tárgyakkal, melyeket mind azzal hirdetnek, hogy attól intelligensebb lesz. Persze, hogy a gyerek minden ajándéknak örül. Mi a jó ebből?
Már Goethe megmondta, hogy a legjobb játékszer az, ami mindenből mindenné lehet – például a fahasáb, fekve hajó, mozdony, autó, felállítva torony, király stb. A többi jobb vagy rosszabb üzlet. A LEGO és a Montessori jobb, mert benne van, benne volt a „csináld magad” mozzanata.

 

A számítógép – mi, felnőttek is rengeteg időt töltünk előtte, munkaeszköz, olvasás, tájékozódás, szórakozás, olyan alapvető, mint mondjuk a mosógép. Miért ne használná a gyermek is, illetve hogyan lehet azt mondani, hogy apu/anyu ezen olvas, lazít, dolgozik egész nap, de neked fiam nem szabad, mert káros?

Ha én otthon számítógépen dolgozom, miért ne utánozna? Felmászik az ölembe, én elmentem az elmentendőt, ő meg hadd pötyögjön. Hamarosan jobban fog, mint én. Nagyszerű! De ezt időben limitálom, és számítógépes játékot lehetőleg nem engedek be – kamaszkorig. Akkor úgyis azt csinál, amit akar, de addigra már nem árt annyira a képernyő, amely egyébként mind a testi mozgást, mind a belső képkészítést blokkolja.

Sokszor említi, hogy keveset foglalkozunk az alapfokú oktatásban a humán tárgyakkal. Ugyanakkor a munkaerő-piacon túltermelés van humán végzettségűekből és hiány természettudományosokból. Miért fontosak a humán tárgyak, avagy mi a fontos belőlük akár egy mérnök számára is?
Amiben ma nagy a deficit, az az érzelmi nevelés, a művészeti nevelés, amelyik a belső ember, a belső biztonság kibontakozásához segít. Tájékozódás a természetben – science – ugyanúgy kell, mint tájékozódás a társadalomban. Egyiket se kellene az iskolában, felnőttes értelemben, szakosként tanítani és tanulni. A biológiai tantárgynak nem szabadnak arra törekednie, hogy kis biológusokat képezzen. Ahogy a magyar irodalomnak sem filológusokat kellene képeznie. Mindkettő élményt kellene, hogy adjon. Az egyik a külső természeti világról (mely bennünk is tevékeny), a másik belső világunkról, amelyik kifelé a társas kapcsolatokban manifesztálódik.
 
A gyerekek élvezik a fejlesztőzést, akár táncház, akár olvasástanítás. Akkor meg mi a baj vele?
A zene, tánc hihetetlenül hat a gyerekre, már a magzati kortól. Ez jó. A gyerek a fejlesztőzésben azt élvezi, hogy valaki, többnyire egy neki fontos felnőtt intenzíven foglalkozik vele, csak rá figyel. A gyermek személyiségét 18 éves koráig jogilag, kb. 14 éves koráig valóságosan is, többé- kevésbé a szülő hordozza. Ő dönt. Jó, ha ebben magára tud hallgatni, és az intuícióit tudja követni. Jó, ha úton jár – lélektől lélekig. A gyerekeknek elementárisan szükségük van a mesére, de ha egy apa utálja a sok hülye mesét, viszont elementárisan érdeklik az autók, akkor hamarosan büszkélkedhet majd azzal, hogy az én fiam utálja a meséket, ő az autókat szereti, és mindent tud róluk. Mert a gyerek az apának, a szülőnek akar megfelelni, szeretetet akar, elfogadást akar, még saját szükségletei ellenében is.

 

Blogmustra