A vérmadár gondoskodni tanít

Zanza!

Majdnem fél évvel ezelőtt számoltam be arról a világrengető eseményről, hogy háziállat vásárlására adtuk a fejünket, s boldog Szotyi-, azaz papagájtulajdonosok lettünk. S bár ez igazán nem egy kisállat blog, még ha elszabadulnak az indulataink akkor sem, úgy éreztem, hogy első félévünk megér egy "rövid" posztot. Főleg azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy ilyen állattal színesítik majd a gyerek hétköznapjait.



Ha visszagondolok arra a késő őszi délutánra, amikor behoztuk a lakásba az alig ping-pong labdányi madárkát, aki az első hetekben határozottan ideggyenge volt, akkor azt gondolom, hogy inkább egy helyes porcelán papagájt kellett volna adnunk a nagynak. Egy keményebb nap után pedig arra, hogy egy közepes méretű majom is kevesebb zűrzavart okozna, de azt azért be kell, hogy valljam, ez mind csak az én kényelemszeretetem miatt van, mármint a zúgolódás. A gyerekek ugyanis imádják és én is szeretem, igaz, alapvetően ellentétes oldalon állunk.



Pozitívan csalódtam a gyerekekben is, ugyanis gondozzák a madarat, igaz, néha nekem kell jelentőségteljesen beleszagolni a levegőbe, hogy szaglik a kalitka, de egy szavam sem lehet, a nagylány jön a kis lapáttal, söprűvel és teszi a dolgát. Még attól sem kell félnünk, hogy éhen hal, mert valaki mindig önt egy kis magot neki, vagy teker valami zöldet a táljába. Egy bajom van csupán, Szotyi túlságosan beilleszkedett a családba és alapvetően úgy érzi, hogy ő is ember, nem pedig madár. Nem is lenne ezzel semmi probléma, ha nem csípne még mindig veszettül, s ha csak egy helyre pottyantana. Mivel azonban a természettel szembemenni nem lehet, megpróbálunk szemet hunyni a negatívumok felett, ám azt jól tudjuk, ha Szotyi mondjuk velociraptor lenne, mi már nem élnénk. Amúgy pontosan úgy viselkedik néha. Mostanában azonban új szelek fújnak.

Már reggel hatkor rikácsoló trillájára ébredtünk, ami addig nem csöndesült, amíg ki nem jöhetett. Mivel én itthonról verem a gépem, a drága állat pedig sokáig egész nap ki volt engedve, kettőnk harca már reggel kezdődött. Fejébe vette, hogy a klaviatúrán csattogó ujjaimat le kell vadásznia, így folyamatosan hessegettem, de ő meg jött mindig, ha mást nem, legalább a vállamon kellett lennie, de onnan meg ugye remekül lehetett enni az arcomat. A napom tehát csapkodással, üvöltözéssel telt, s délutánra már masszívan utáltam Szotyit (ha a szomszéd belát az ablakon, azt hiszi, hülye vagyok). Fény volt a kis életében, amikor megérkezett a család, a nappali szőnyegén folyó játékokba mindenképpen be kellett kapcsolódnia, a gyerekek pedig csak kicsit visítottak, ha leette a kezüket. Ha fürödtek jött ő is, néha ki kellett ugyan halászni, mert a fejébe vette, hogy ő is megmártózik, néha pedig csak úgy arcon röpülte valamelyikünket. Esténként, miután nehezen betereltük a helyére, a leamortizált házat renováltam.

Végül úgy döntöttem, hogy nem egy óriási kalitkában lakunk, ahol egy vérmadár bármikor lecsaphat ránk, pusztán játékból, s a legváratlanabb helyről néz ránk madárkaka. Szabadságát ezért korlátoztam, a gyerekek itthonlétére szorítkozva, s távolabb tettem a helyét, mint ahol alszunk. Most béke van. Az azonban tény, ezerszer aktívabb életet kell vele élni, mint a szerencsétlen kutyánkkal, aki örül mindenféle interakciónak, s nem erőszakoskodik, ha éppen nem játszunk vele. Aki tehát papagájt akar, készüljön fel arra, hogy egy nagyon kíváncsi, kotnyeles és erőszakos élőlénnyel fog együtt élni, olyan intenzitással, amit az állat méretéből nem is gondolna. A gyerekek viszont remekül megtanulnak együtt élni az állatokkal általa és a lényeg végül is ez.

Blogmustra