Mi ugye sosem éhezünk majd?

Zanza!

„ Szép az a ház, ahol a Násziványiék laknak. Tudod, külön szobájuk van, mindegyik gyereknek, és van számítógépük is, saját, nem az anyukáé. És medence, óriási medence van a kertben.” És fájdalmas fejet vág az egész történethez, mutatva, hogy mind a nyolc évével sajnálja magát, hogy neki ebben a „fertőben” kell élnie, holott van egy másik világ, ami ott van, csupán csak két padsorral mellette. „És az apukája azt mondta, hogy télen elmennek majd olyan messze, hogy majdnem egy napig megy a repülő és ott akkor nyár lesz, amikor nálunk tél és néznek majd kengurut is.” Bár túl vagyunk azon a ponton, amikor még arról folyt a magyarázat, hogy a „falból” nem lehet akármennyi pénzt fölvenni, mert csak annyit ad a gép, amennyi az ember fizetése, vagyis, amennyi marad belőle. Azon is, hogy vannak, akik szegények és vannak, akik gazdagok. Akár hogy csűröm-csavarom a dolgokat, ezek csak szavak maradnak. Mit jelent az, hogy valaki szegény, s mit, hogy valaki gazdag, mennyire elvonatkoztatott és megfoghatatlan az egész téma, az csak hosszas beszélgetés után derülhet ki.



„ Mit kérsz vacsorára?” S itt sorolom, hogy milyen lehetőségei vannak, majd gondterhelt képpel választ.
„Tudod, vannak, akik nem egy ausztráliai nyaralást irigyelnek az osztálytársuktól, hanem a vacsorájukat. Azt, hogy választhassanak a sülthusi és a szalámis kenyér között. Meg azt, hogy megtehesse, hogy annyit eszik belőlük, amennyit csak akar.” És látom a fején, hogy annyira elképzelhetetlen ez neki, hogy lekapcsolt az agya, hiába próbálta beleélni magát a helyzetbe. „Jógyerek” fejjel ül és nem mer félbeszakítani, én pedig azt remélem, hogy komolyan megrendült attól, hogy van, akinek üres marad a hasa, ha éhes és nem tehet ellene semmit.

„Van, akinek nem hogy halálfejes-pillangós cipője nincs, de egy darab új ruhája sem, mert ő az ötödik gyerek, aki azt a kinyúlt, ronda pulcsit hordja, és sosem ült még autóban, csak buszon. Nem tudja, hogy mi az a Csodák Palotája, nem ismeri az Állatkerti Játszóházat sem, de az még hagyján, az állatkertben sem volt még soha."

Ilyen biztosan nincs, csak ijesztget, pontosan ezt gondolja, miközben mélyen belül tudja, hogy ez mind igaz, de annyira rossz, hogy nem lehet rá gondolni sem, nem hogy élni benne. De ha már elkezdtem, befejezem. És mondom, már nincs megállás, a szegény, néhány ezer forintból élő családoktól eljutok az afrikai éhezőkig, akik felpuffadt hassal várják a napi rizsadagjukat.

Már éppen látom magam kívülről, ahogy ősanyaként feldúltan próbálok hiteles képet adni a világ árnyoldalairól, amikor könnyes szemmel megkérdezi a gyerek: „Mi ugye sosem éhezünk majd?” Szívem szerint azonnal rávágnám, hogy nem lehet tudni, mit hoz még a jövő, főleg ilyen időkben, de ekkor eszembe jut, hogy egy éve azon kezdett el sírni, hogy egyszer kihűl majd a nap, végleg.

„Nem véletlenül tanul az ember, a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét. (Apám ekkor a sírban fordult egyet, hányszor papolt nekem erről, én meg csak azon agyaltam, hogy bakker, megint rossz gombot nyomtam). Ha az ember esze a helyén van, nagyot nem hibázhat (nyitogattam a közhelyszótáram), mindig ki lehet találni valamit, és aki családban él, sosincs egyedül. Te okos lány vagy, ne félj, minden rendben lesz.”

Remélem. De ezt már csak magamban mondtam. Miközben burokban neveljük a gyerekeinket és a szerintünk legjobb iskolába íratjuk, legjobb különórákra hordjuk és védjük a rosszarcú barátoktól, megdöbbenünk, ha valakit nem tud betenni az ismert skatulyáiba. Mit is akarunk tőle? Legyen szociálisan tájékozott és érzékeny, de a világnak csak kis szeletét láthatja? Mit tegyünk, hogy megértse ezeket a dolgokat és a helyén kezelje? Hogy a pohara ne félig üres, hanem félig tele legyen. Ekkor már kedvem lett volna elcipelni Kelet-Magyarország legkisebb falujának utolsó házába, hogy tessék, ez is a világ és kétszáz kilométerre van csak tőlünk. De nem is kell ilyen messze menni, elég, ha az utcánk végéig sétálunk, a kislányhoz, akit a nagymamája nevel egyedül, nyugdíjból. És van ilyen. De nyilván boldogok, vannak vágyaik, de így is élnek emberek, mert mindenki a saját szintjén nyomorog és örül. Még a Násziványiék is a medence szélén. Mert az a pohár is félig üres lehet, ha éppen úgy vesszük.

Blogmustra