Mi legyen az uzsonnatáskában?

A korszerű táplálkozás nem csak itthon fontos, hanem az iskolában is. Igaz, az ellen nem nagyon tehetünk semmit, ha a menzán tejbegríz az ebéd, vagy hetente kétszer tészta (bár megjegyzem, sokkal jobban állunk még így is, mint más országokban, ahol a megszokott „népi” ebéd a sült krumpli valami izével). Arról azonban gondoskodhatunk, hogy mi kerüljön az uzsonnatáskába reggelinek, uzsonnának. A csomagolt ennivaló sokkal gazdaságosabb megoldásnak tűnik egyébként, először akkor, amikor befizetjük az ebédet, másodszor pedig akkor, amikor a barátnőnk elmeséli, hogy felsőben mennyit költ a gyereke a büfében marhaságokra. Aztán, mivel mi gondos szülők vagyunk természetesen, rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű és olcsó megoldás megtalálni a középutat a gyerek ízlése, a normális ennivaló és a változatosság között. Mert végül is mi legyen a dobozban?



Gyerekkoromban például gyűlöltem a disznóvágást. És nem azért, mert sajnáltam szegény állatot, hanem mert magamat szántam, ilyenkor ugyanis legalább két hónapig kolbászos kenyeret hordtam, ami kiszaglott egészen a portáig. Hiába panaszoltam ezt el otthon, anyám rajongása a kolbász iránt olyan elvakult volt, hogy simán elképzelhetetlennek tartotta ezt és közölte, örüljek, hogy ilyet hordhatok, más zsíros kenyéren él. Ha jobban belegondolunk, nem volt ez más anyám részéről, mint egy kis felvágás, s tökéletesen rámutat az uzsonna státuszhordozó szerepére, ami ma már persze nem kolbász, hanem a különböző „kindercsodáktól” kezdve, mindenféle édes finomságig, ami mindenképpen színes, szagos és az osztálytársak irigykedését váltja ki.

Pedig mikor szoktathatjuk rá a legjobban a gyereket az egészséges, vagy akár csak a normális táplálkozásra, mint ilyenkor? Erre egyébként az iskolai és óvodai étkeztetés is rájött, s egyre többször van gyümölcs, vagy joghurt a menüben, mint csoki, vagy sütike, még ha sok egyéb étellel nem is értünk egyet.

A napi szendvics mellé nálunk minden nap begurul egy alma a táskába. Mivel sokáig bent van a suliban a gyerek, nem egy nagy, hanem apróbb dolgokat pakolok, mert tudom, a szünet rövid és kis mennyiségeket majszol csak el egyszerre.

Néhány elvemhez azonban ragaszkodom, csokit nem csomagolok, ha lehet, soha, cukorkát pedig pláne. Gyengeséget mutatok némely keksz iránt, ami sokszor atomjaira hullik a táskában és megfogadom, hogy soha többet nem teszek megint ilyet magammal, vagy elhajlok a tejszelet felé, mert azt meg könnyű kivenni a hűtőből és eltenni. Így vagyok a Túró Rudival is. Sajnos kevés olyan előre csomagolt desszertet lehet kapni, amit jó szívvel hagynék rendszeresen elfogyasztani a gyereknek. S mivel néha valahol engedni is kell, saját sütikkel próbálom kitölteni az édességhiány okozta űrt.

Aztán vannak olyan ennivalók is, amiket a gyerek rakott tiltólistára, legnagyobb sajnálatomra ilyen a banán, egyszer ugyanis lemajmozták, amikor ette. S ezzel elárultam, hogy bizony nem csak az egészség és az ízlés miatt kell szortíroznunk, hanem egyéb bosszantó szempontokat is figyelembe kell venni. Gimiben például a padtársam minden nap körözöttes kenyeret hozott almával. Az első iszonyat büdös volt, a második levével pedig harsogva beterítette a padot, nem kevés vitánk volt belőle.

Aztán ahogy nő a gyerek, egyre több esze lesz az uzsonna csere-kereskedelem iskolaszintű fenntartásához, ahol a különböző ízlés tartja életben az üzletet. Így történhet meg, hogy a mi gyerekünk, hiába próbáljuk jól táplálni, rendszeresen csokoládét eszik, mert a Rituka anyja annyit tesz a kistáskába, hogy jusson a kis barátoknak is, s mivel Ritu ritkán jut gyümölcshöz, boldogan rágcsálja a mi almánkat. Így megy ez. De még mindig jobban járunk, mint amikor már szabad utat kap a gyerek a büfébe, s meg fogja (mert meg fogja, ne legyenek illúzióink) venni a cukros, zsíros, műanyag kakikat is. A nevelés egyébként is olyan, mint a gyeplő, hol visszarántjuk, hol pedig engednünk kell, különben a fagyi könnyen visszanyal.
Oszd meg másokkal is!
Mustra