Most már ki merem jelenteni, van rá némi esély, hogy mégsem zuhanunk mély depresszióba, nem ássuk el magunkat, és nem költözünk a Kanári-szigetekre, hiszen a héten már két olyan nap is volt, amikor nagy sétát tudtunk tenni a kellemes napsütésben, és roppant jól éreztük magunkat, Abigél és én. Tudom, tudom, nem mindenkinek olyan borzasztó a tél, mint nekem, de én már az utolsókat rúgom, a lányom pedig rám ütött, amióta hideg van, csak trónol a babakocsiban, egyetlen testrészét sem hajlandó kihúzni a jó meleg lábzsákból. 
Tudom azt is, hogy nem mindenhol oyan tragikus a helyzet, de mi fenn lakunk a hegy tetején, itt némi túlzásal még akkor is hó meg köd van, amikor a Bem rakparton tavaszi kabátban sétálnak az emberek. Ez volt az első hét, hogy Abigél ismét élvezettel lépkedett, turkált a kavicsok között, áhítattal nézte a focizó fiúkat a parkban, és hatalmasat csúszdázott, ugyanis végre, hónapok óta először nem volt vizes a csúszda. Mai is nagyot sétáltunk, nem gátolt minket ebben még a hatalmas szél sem, Abigél iszonyúan élvezte, hogy végre nincs hideg, nem fázik a lába, és hangosan kacagva kergette a szélben forgó faleveleket, miközben fejhangon sikoltozott, hogy pipi, pipi. Hát igen, városi gyerek szegény.
Látszott rajta, hogy egy egészen új világ nyílik meg előtte. Ősszel, mire megtanult biztonságosan menni, már nem sokat tudott belőle élvezni, és most szinte újra felfedezi a kinti világot. Pedig már éppen kezdte magát négy fal között is nagyon jól feltalálni, roppant vicces időtöltési formákat talált ki. Egyik kedvence például, hogy leteszi a macit a földre a kanapétól kicsit távolabb, aztán felhasal a kanapéra, és próbálja egy kézzel elérni a maciját. Ha megvan, örül neki, és kezdi az egészet előlről. Aztán mostanában rájött arra is, hogy mások is esznek, nem csak ő, ezért naponta többször körbejár a lakásban, és mindent nagyon gondosan megetet, beleértve a nyolc labdát is. Mert a labdák is éhesek. A macit néha meg is itatja, ezt úgy kell elképzelni, hogy a fejére önti a teát.
Kifigyelte továbbá, hogy a tűzhelyre néha ráteszünk dolgokat. Mi többnyire edényeket, de ezt ő valószínűleg túl ódivatúnak gondolja, ezért szépen gondosan behordja az összes cipőt az előszobából, és csüccs felkiáltással szépen, precízen felülteti a cipőket a tűzhelyre. Kedvence még a zenehallgatás, ezt a tevékenységet nagyon komolyan űzi, beáll a hangszórók elé, lehajtja a fejét, és szép lassan jobbra-balra dülöngél. És mindezt nagyon sokáig. Ha megunta, odaszalad a magnóhoz, és fel-le tekergeti a volumét, kipróbálja mi az a maximális hangerő, amit még el tud viselni, (és amiért még nem szólok rá), röhög egyet, aztán letekeri.
De azért meg kell említenem, hogy néha értelmes időtöltéseket is kieszel, van például egy tíz kockából álló, egyberakható tornya, és már az egész tornyot fel tudja építeni egyedül. Egymásra rakosgatja a kockákat, nagyon jól kifigyelte, hogy alulra jönnek a nagyok, aztán az egyre kisebbek, és a végén szép tornyot épít, majd lekaratézza, és örül neki. Hát így töltjük mi itthon a hideg, téli napokat, és közben várjuk a kánikulát, a sokáig tartó, vietnámi papucsos, meleg nappalokat, és télikabát nélküli sétákat.
