Az anyasággal elvész az addigi élet?

Zanza!

Te mi voltál azelőtt? - kérdezték tegnap a játszótéren. Basszus, én még élek, futott át az agyamon. De mi is vagyok most? A kis S. anyukája? A gyerekorvos is mindig csak az ő nevét kérdezi, az enyém nem érdekli, pedig velem beszél. Esténként, ha lenyomtam aludni, már (csak?) feleség és háziasszony vagyok.



De hol vagyok én? Hol van a csaj, akinek gondolom magam, akivé - gondolom - vissza kéne alakulnom? Az a csaj csavargott a világban, dolgozott, tanult, tanított, szerették, utálták, a munkáját megbecsülték, ha nem is mindig fizették meg, adtak a véleményére, satöbbi... Vagy örökre eltűntem-eltűntünk? A rendelőkben még pocakkal is állandóan azt találgattam, vajon ki mi lehetett azelőtt? Hogy néztek ki munkában, buliban, milyen menyasszonyok voltak, ha voltak? Vajon megszűnünk önmagunk lenni, ha házasodunk majd kihordunk, megszülünk egy vagy több gyereket?

Napok óta ezen töröm a fejem. És a többiek a téren, őket tényleg az érdekli, hogy ki meddig szoptat, mit főzött ebédre? Ezek a nők nem emlékeznek már, átlényegültek ANYÁVÁ? Én még biztos nem. És engem komolyan aggaszt, hogy most már mindig egy számmal nagyobb ruhában, letéphető ékszerek nélkül, összegumizott hajjal mászkálok, amíg csak kisgyerekkel vagyok? Persze, vissza lehet menni dolgozni (már akinek) és fel lehet venni heti ötször hat-nyolc órára bébiszittert (már akinek), de én szeretem nevelni a gyerekemet, szeretek az anyukája lenni. Ha lehet úgy, hogy legalább néha felismerjem magam a tükörben, beszélgetésben, hitvesi ágyban. Még mielőtt S. kistestvérének is az anyukája leszek.

Citabella

Blogmustra