32. hét 
Jelentem, kábé az ötödik pózt veszem fel az íráshoz, ülni terhes, feküdni terhes, állni terhes, kivéve, ha hasalok az asztalon. Jelenleg ez válik be, hát maradjunk is ennél.
És igen, igen Rólad írok, te kis méhenbelüli, bordarugdosó, húgyhólyagböködő, borda alá feszülő, fél tüdőmet lenyúló, kabátgomblepattogtató Kicsi Szentem. Akkor is Rólad írnék, ha történetesen az ausztrál őslakosok vándorlásáról kellene írnom, és úgy sem okoz gondot a dolog, hogy most a hátam mögött a Mici éppen egy orbitális hisztibe kezdett. Mert míg pár hete arról siránkoztam, hogy nem tudok annyit foglalkozni a kis krambóval, amennyit kellene, ma már kis túlzással körülötte forog a világ. És nem csak kis családunkon belül.
Régebben, ha beszélgettem, általában a szemembe néztek az emberek, mostanában egyre többször tapasztalom, hogy a hasamat nézik, a hasamhoz beszélnek, vagy a hasamról kérdeznek. Engem persze, de csak azért, mert a hasam ugye nem tud válaszolni. Pedig vicces lenne, ha tudna, és mondjuk a kifordult köldökömön keresztül tájékoztatná a népet Félgyerkőc arról, hogy fiú- e vagy lány, illetve hogy kap-e eleget enni. Valószínűleg az én szájamat onnantól fogva be is lehetne varrni, és mint egy tisztességes gazdatest, némán szolgálhatnám növekvő magzatomat, még a Lackó is tőle érdeklődné naponta, hogy ugye nem a nyuszi fogja hozni, és ugye neki (Lackónak) attól még hoz a nyuszi csokoládét, mert őt kistestvérül kapja.
Vagy pedig vegyük a másik fontos férfit az életemben, a férjemet, aki tegnap ámulva megjegyezte, amit szerintem minden férfi kötelezően elejt egyszer-kétszer az asszonynak a terhesség során, hogy jé, hátulról semmi sem látszik. Aztán mikor ezzel a bíztatással elindultam tenni-venni, akkor azért az igazság kedvéért hozzátette, hogy addig nem látszik, míg egy helyben állok. Mert ha elindulok, akkor úgy megyek, mint aki egy krumpliszsákot cipel.
És ez még semmi, úgy tűnik nehéz lehet egy férfinak megemészteni, hogy egy pici embert főzök a hasamban. Harmadik gyerek ide vagy oda, csak rákérdez, hogy milyen érzés az nekem, hogy most tulajdonképpen két fejem, négy kezem és négy lábam van, illetve két szívem stb. (A két száj úgy látszik még nem gondolkoztatta el, az majd nyilván pár hét múlva.) Hát mit mondjak, tűnődöm el, egész normális érzés. Hiába nézek ki úgy mint egy alien, hiába hullámzik és dudorodik a hasam ide-oda szinte megállás nélkül, normális a feeling, higyjétek el emberek. A hormonok, vagy mi, de én nem vagyok ideges. Inkább türelmetlen.
A minap láttam a tévében egy bugyuta reklámot arról, hogy a nő nagyon várja, hogy megszülessen a baba, aztán mikor megszületik, mindenből a legjobbat akarja adni neki, és képzeljük, megtalálta a világ legjobb popsikenőcsét. Nosza, keni is a gyerek hátsójára mennyei mosollyal. Könnybe lábadt a szemem az irigységtől. Bárcsak már én tartanék ott, bárcsak már én kenhetném, becézhetném, láthatnám, ölelhetném. Pedig tudom, kell még nekünk ez a pár hét együtt, hogy megerősödjön a kis Füles, hogy felkészüljön a mi rideg földi viszonyainkra, el tudja viselni az első találkozást a fénnyel, a hideggel, a fájdalommal, a félelemmel. És kell nekünk is, szülőknek, hogy rendezkedjünk, szervezkedjünk, készülődjünk, és esténként együtt szokjuk a gondolatot, hogy hamarosan megint lesz kisbabánk, pici, puha, tejszagú, sírós kis csodánk.
Panzej
