Anya és apa hajnalban keverednek haza a romkocsmából

Zanza!

Azért, hogy ne csak a brit tudósokról olvassunk, hanem hülye anyákról is (konkrétan rólam), gondoltam megosztom veletek hétvégi mulatozós élményemet, ami önmagában természetesen nem hírértékű esemény, talán csak tanulságos. Ráadásul ránk fér ebben az összeszorított szájú világban, hogy néha komolytalan dolgokról is olvassunk, főleg, ha egy anyatársunk merészkedik a párductestű fiatalok terepére. Lássuk hát milyen az, amikor kiesve a rutinból próbáljuk felvenni a buli fonalát. Miután az Index is jól megírta, hogy divat a romkocsmázás , néhány cimborával elhatároztuk, hogy divatosan hajlunk el, csak úgy, mintha fiatalok lennénk. Gyerekeket a célszemélyekre bíztuk és minimális előszervezéssel vágtunk neki egy sms-el: 9-kor a megbeszélt helyen.



Nem bonyolítottuk az életünket azzal sem, hogy kitombolázzuk, ki iszik és ki vezet, pedig igazán a halál valagán lakunk. Édesem, majd hazabékávézunk, magyaráztuk egymásnak, mert az is annyira trendi, ahogy hajnalban dülöngélünk a fiatalsággal a buszon. (Megjegyzem nem az, borzasztó volt 45 percet várni esőben az éjszakai buszra.) Szóval elindultunk és a metrón olyan furcsán hűvös volt a táskám alja, így ismerős érzés fogott el, a francba, megint bent felejtettem a gyerek innivalóját és lejött a kupak. Eddig is olyan volt a táskám, mint egy bűvészkalap, nyúlon kívül minden volt már benne, a mostani felhozatal több év negatív mélypontja volt. Elvégre mindenre figyeltem, hogy a smink összetartsa a szétfáradt fejem, hogy el tudjak üvöltés előtt még jönni, mert anyaaaaaa meséljen, így a táska almolása elmaradt.

A következő sorrendben kerültek elő a dolgok a táska mélyéről: egy darab nyuszis üveg, mely félig letekert fedővel eregette lassan magából a száz százalékos almalevet. Egy tenyérnyi, retro-design kisautó, mely a fenti lében kezdte meg az eróziót. Kettő túró rudi, amit még Jászai Jolán idejében gyártottak, egy váltóbugyi, szerencsére még „berottyantástalan”, valamint egy párját vesztett zokni. Ami végül kivágta a biztosítékot R.E-nél, az a műanyag borításba csomagolt májkrém volt. Hiába mondtam neki, hogy mit izgul, nincs is bontva (tekintettel a nyulas üveg szivárgására), és ha hajnalban majd meghalunk éhen, csak nyalunk egyet belőle, feltűnően háttal ült nekem, mint aki nem velem van.

Aztán a városba érve kezdtük úgy érezni, mintha valamilyen parti-központba kerültünk volna. A látképből hiányoztak a kisnyugdíjasok, a kutyát eregető melegítős versenyzők, valamint a sorstárs anyák és apák, akik gyermekeikkel hasítják a szmogos belváros levegőjét, dolgukra sietve. Ekkor elgondolkodtam, hogy vajon régen is ilyen szelektív volt-e az esti járókelő felhozatal, vagy csak azóta vagyok érzékeny erre, mióta én is egy veszélyeztetett réteget képviselek. Esetleg ingerszegény életet élek.

Aztán csak mentünk és mentünk. Én sajnos hajlamos vagyok teljesen agy nélkül közlekedni, főleg, ha velem van az „agyam”, aki kiválóan tájékozódik (egyszer olyan szinten nem tudtam, hogy merre vagyunk, hogy amikor a kávézóból ki akartam menni a kocsihoz egy pulcsiért, nem találtam meg a kocsit). Aztán gyanússá vált, hogy egyáltalán nem emlékeztetett a táj a legutolsó emlékeinkre, amikor ugyanott mulattunk. A romkocsma olyannyira rom volt, hogy mire odaértünk lebontották. És építettek helyette egy lakótömbnyi új házat. Tébláb jobbra-balra, hogy bevalljuk-e, hogy a, nem találtunk a helyre, b, ’vazze’, nincs is meg már. Végül bevallottuk. A tényt, hogy olyan ritkán járunk el, hogy észre sem vesszük, hogy bezárt a bazár, elhomályosította az, hogy a társaság egyharmada ismeretlen eredetű pöttyöket vélt felfedezni gyermekén, így azonnal bevágtattak inkább a Heim Pálba. Ketten maradtunk hát R.E-vel, s mire találtunk a szombat éjszakában egy nyomorult, szabad asztalt, két órával később az indulást követően leomlottunk egy diszkrét, ám kissé punnyatag helyre, s magunkba öntöttünk két pálinkát. Aztán, amint szivárogtak a többiek is, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy másik helyre is még. Nos, egy sarokkal odébb, mint ahol sikerült betintáznunk, akkora partihangulat volt, tele fiatallal, bárpulton táncolással, táncoló bárpultos fiúkkal és táncoló poharakkal, hogy nyomban rendeltünk még néhány kör izét, hiába nyomasztott minket a tudat, cirka három óra és ébresztenek minket utódaink. De még nem lehet vége az estének, ezzel a felkiáltással vetettük be magunkat a legközelebbi romkocsmába, hogy az ebbéli kívánságok is teljesüljenek.

Amennyiben facér vagy és nem ciki már a tízen-húszon lányok vadászása, ideális terepre tévedtél, mert a közönség kizárólag ezt a korsávot tartotta. Míg én azon keseregtem magamban, hogy eleme sem vagyok az itteni húspiacnak, facér férfibarátaink megdöbbenve látták, hogy a lányok szétrebbentek közeledésük nyomán. Utáljuk a romkocsmákat.

Mire hazaértünk, már világosodott. Kilenckor gyakorlatilag pont úgy ébredtünk, mint ahogy lefeküdtünk, s azt az örök igazságot fedeztük fel, hogy gyerekek mellett másnaposnak lenni pont olyan, mint hasmenésben szenvedni vécé nélkül. Üveges szemekkel ültük, feküdtük és kúsztuk végig a napot (ha kijött volna a helyi védőnő-hálózatból valaki, minimum két gyerekkel lennénk kevesebbek, ezek alkoholisták, felkiáltás után), s a felemelkedésre egy délutáni, passzív program adott csak lehetőséget. Azt hiszem, ezt az egy estét egy hónapig pihenjük majd. Legközelebb inkább az operába megyünk… Vagy sehová, csak majd nyugdíjba, abból nem lehet baj.

Blogmustra