Tervezett császár: fejetlenség a műtőben

Zanza!

Renege elmeséli, milyen a császármetszés egy jó hírű kórházban. Fejetlenség, félelem és reszketés a műtőasztalon, avagy a majdnem elcserélt kismamák. Az anyuka előző császármetszése bezzeg buli volt. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!



Már kétgyerekes anyuka vagyok. Elég vicces ezt így kimondani. És mivel nincsenek ikreim, így ebből az is következik, hogy másodszor is.... szültem. Háááát. Mikor készültem rá, nem így emlegettem. Műtét. Elég borzasztó. Azért most már inkább szülésként él bennem, mint műtétként. Talán jobban is, mint első gyerekem születése esetében. Pedig ott még vajúdtam is egy csomót. Talán mostanra sikerült megszoknom, hogy én császárral hozom világra a gyerekeim. A legutóbbi így történt.



A dokim már a terhesség során végig mondogatta, hogy bizony készüljek a császárra. Hiszen már az előző baba sem mondjuk egy sima farfekvés miatt lett császár, hanem fájásgyengeség, relatív téraránytalanság, nem tágulási problémák miatt. Szerinte nem valószínű, hogy két terhesség homlokegyenest különbözőképpen érjen véget (nyilván most normál esetekre gondolunk).

Így aztán próbáltam szoktatni magam a gondolathoz. Meg kicsit reménykedtem, hogy hátha ez a baba majd kisebb lesz, és akkor simán kifér, kamu az egész császár dolog, majd mi megmutatjuk. De aztán ahogy jöttek az UH eredmények, és Anna (a pocaklakó) majdnem minden paraméterében akkora volt, mint Bálint (az elsőszülöttem), úsztak el szépen lassan az álmaim a normál szülésről.

Azért az úsztatásban a doki is aktívan segített. Elmondta, mi várna rám, ha nem császár. Első körben azt kell feltenni, hogy az utolsó UH-n a heg vastagsága meghaladja az 5 mm-t, mert ha nem, szóba sem jöhet a normál szülés. Utána tudnom kell, hogy a szülést nem lehet beindítani, ha már előzetes császármetszés szerepel az anamnézisben. Pedig ugye szerepel, azért jött elő a téma. Viszont túlhordani sem hagyják, így ha addig nem indul be, megint csak biztosan császár. Ha esetleg mégis csak beindul, akkor nem kaphatok epidurált, hiszen érezni kell a heg környéki fájdalmakat egy esetleges hegszétválás esetére. És a vége, ha sikerül is megszülni a gyereket, utána altatásban azért mégis csak betekintenek (vagy bárhogy is mondják azt a vizsgálatot, ahol megnézik, hogy a heg és környéke mindenütt ép-e).

Nekem úgy tűnt, nagyon sok a "ha" ebben a képletben. Így hát hagytam magam a császár felé terelgetni, és még az utolsó UH előtt kitűztük a kislányom szülinapját május 23-ra. Aztán persze az UH 4 mm-es hegvasragságot mutatott, ami aztán most hirtelen mindenkit igazol a döntés helyességében. (Kivéve persze az igaz ősanyákat, akik mindent be mernek vállalni egy természetes szülés élményért. Én azt hiszem, nem az vagyok.) Így hát elmentem szülni.

Máj. 22.

A tervezett császár olyan, hogy annyira tervezett, hogy már előző nap jelentkezni kell a kórházban, és felvetetni magunkat. Sajnos ez nyilván azt jelenti, hogy eggyel több napot kell eltölteni a kórházban, de ezt az áldozatot kell meghozni azért, hogy tuti legyen műtő és orvos a kívánt időpontra. Így hát csütörtök reggel nyolckor megjelentem a Baross utcai várandós ambulancián azzal a felkiáltással, hogy felvételre jöttem.

A felvétel nem gyors procedúra. Érdekes, mert ha hirtelen beindult szüléssel jön valaki, azért hamar elintézik. De így volt időnk, amit ki is használtunk. Ha csak azt számolom, hogy hányszor hívtak be valahova, egészen jól igazolódik, hogy miért csak fél egyre jutottam fel a kórtermembe.

A délelőtt kb. így nézett ki:

Kijön a nővérke, jelentkezem, hogy jöttem felvételre. Mondja ok, várjak.
Várok.
0396, az én hívószámom. Bemegyek. Kapok egy beutalót a vérvizsgálatra, menjek fel a másodikra a laborba. Utána reggelizzek meg, és jelentkezzek, hogy visszajöttem.
Fel a laborba, várok.
0396, leveszik a vért.
Lemegyek a várandós ambulanciára, benyomom a kis szendvicsemet, amit kedves férjem készített nekem, és bemegyek jelentkezem. Jó, várjak kint.
Várok.
0396. Lehet CTG-re ülni, majd pisi és vérnyomás. Anyám, egyszerre három dolgot is elintézek! Menjek ki, várjak.
Várok.
0396. Ügyeletes doktor bácsi megvizsgál. Kb. 1 perc, csak épp benyúl, fogalmam sincs, mit néz (tán a méhszáj állapotát), de azért vetkőzök, öltözök, kimegyek.
Várok.
0396. Doki bácsi aláírta a CTG-t. Menjek és jelentkezzek a betegfelvételin ÉS (hoppá, megint két dolgot egyszerre) menjek le a belgyógyászatra is.
Betegfelvételi elintézve.
Belgyógyász bácsi irtó bizarr. A kórház egy eldugott sarkában egy hetvenes éveiben járó nagyothalló bácsika, kicsit ijesztően otthonosra berendezett rumlis rendelőben rendel. Elfelejt szólni, hogy már kész vagyunk az EKG-val, és már kidob, mielőtt még a melltartómat vissza tudtam volna venni. Azért örültem, hogy legalább nem volt perverz vagy taperolós. A helyszín pont illett volna hozzá. Brrrr.... Ezen is túlvagyok.
Vissza a terhesambulanciára, szólok, hogy megvagyok, beadom a papírokat.
Várok. 0396. Mehetünk fel az osztályra. Nem hagyják, hogy magam vigyem a cuccom, amit bezzeg a kórházig is magam vittem, de ők udvariasak. Mivel nincs kísérőm (őt inkább megkíméltem az egész délelőttös programtól) így egy nővérke kísér fel. Üljek le egy asztalhoz, és várjak. Várok, miközben megismerkedem 3 sorstársammal. Egy azért van itt, mint én, másnap császár. A másiknak simán indítják majd valamikor a szülését, a harmadiknak meg túl kicsi a babája, megfigyelés alatt tartját.
Egy óra után előkerül a nővér, adatokat egyeztetünk, és végre mehetünk a helyünkre. Az ebédet épp megkaptuk.

Szóval felvettek, és volt egy szabad délutánom, amit a folyosón üldögélve a sorstársaimmal beszélgetve tölöttem el. Mint kiderült, hogy másik császáros lány, Kati, szinént aznapra volt kiírva, mint én, így valószínű a gyerekeink napra pontosan egyidősek már a pocakban is :). A szobatársaim közül volt egy, aki hármas ikreket várt, már két hete bent feküdt, és még kb. 4-6 hétig ezt fogja folytatni. Engem kirázott a hideg a gondolattól, már a fél nap is soknak tűnt.

Félek. És nem kicsit. Ma fogják kettébe vágni a hasam, hogy végre megláthassam azt a pici babát, aki akkorákat tudott rugdosni az utóbbi időben, hogy ténylegesen csillagokat láttam tőle. A cél szép. Na de az eszköz??? Hajnali háromnegyed öt van. Állítólag ötkor keltenek. Persze, én beelőztem őket. Megmosom a fogam, és még a lázam is megmérem, hogy minden el legyen intézve, mire jönnek értem. Vajon mikor csináljam meg a CTG-t?

Ja, igen. A CTG-t magamnak kell megcsinálni, mert ez egy ilyen világ. Sőt, beszerezni is magamnak kellett. Mondták, hogy járjak körbe az osztályon, és kuncsorogjak egyet. Előre szóltak, hogy nehéz lesz, mert mindenki ragaszkodik a sajátjához, amit már nagy nehezen megszerzett. Nyilván, neki is biztos kuncsorogni kellett érte. Akik már régebb óta itt vannak, jól rátelepednek a készülékükre. Azért nekem sikerült szerezni. Az egyik szobatársam ugyanis még este csinált egy mérést magának, és megkértem, hogy ne vigye már vissza a gépet, csak majd másnap. És szerencsére ez így is lett.

Szóval most itt ükök az ágyamon, és nincs jobb dolgom, mint félni. De nagyon. Aztán jönnek, hogy mehetek borotválásra és beöntésre. Már itt gyanús lehetne, hogy rosszabb, mint a múltkor volt. A borotva úgy húz, hogy még nekem is muszáj megszólnom. Nekem, aki inkább leharapja a nyelvét, mintsem, hogy vadidegeneknek panaszkodjon bármiről is. Na de ez a borotva. Amit két éve három húzással leszedtek, az most kb. 60. És nem, nem én híztam akkorát, hogy ennyivel többet kellene dolgoznia szegény nővérkének. Ez bizony rossz borotva. Mondom is:

- Két éve valahogy sokkal jobb volt a borotva. Nem lehet? - Mire a nővérke felmutatja nekem a kék eldobható borotvát:
- Neeem. Nem lehet, már akkor is ez volt.

Hoppá! Ugye ezt most úgy kell érteni, hogy PONTOSAN ez a darab?!?! Mert akkor igenis megvan a magyarázat, miért húz 2 év aktív használat után ennyire.

Azért ezen is túl vagyunk, és jöhet a beöntés. Ha nem bánjátok, ezt nem részletezem, jön a cső, a víz. Jó sok víz. Aztán csoszogás a fürdőbe.... És jöhet a CTG. Az is simán megy. Baba kellően ébren van. Talán ezért nem baj, hogy félek. De nagyon. A kanült is bekötik. Itt van az első elgyengülésem. Basszus, a vénámba nyomnak valami tűt. Aztán valahogy abból műanyag izé lesz, odakötik, és most megy bele a folyadék. Brrooáááá.... Azért nem ájulok el, de elég rosszul vagyok.

Párom is végre előkerül, persze ez neki nem olyan jó, és bent töltődöm a vízzel, ő meg kint vár. Aztán hirtelen itt van a műtősfiú. Pont ugyanaz, aki két éve szintén bekísért a műtőbe, és még a kezét is megszoríthattam, miközben a hátamba döfték a bazi nagy tűt. Most nem annyira kedves, mint anno. Persze ez abból is eredhet, hogy régen nem beszélt, most meg igen, amit viszont nem igazán lehet érteni.



Azért most is feljutunk a műtőbe. Az infúziót önkiszolgáló módon magamnak kell tartanom, ami nem tudom, mennyire megszokott, mindenesetre mikor összefutok kedvenc dokimmal, még ő is megjegyzi, hogy milyen vicces. A műtő előtt szétválunk Apával, ő majd csak később jöhet be. Engem átadnak egy másik műtős fiúnak, ennek már mindene be van bugyolálva, mint aki tényleg steril környezetben császkál. Elveszik a köntösöm, kapok mamuszt a papucsomra, és megyünk a műtőbe. Csak épp foglalt. Kati, aki szintén mára van kiírva, épp ott üldögél a műtőasztalon, és fáslizzák a lábát. Na, ez az első alkalom, hogy megijedek a fejetlenségen. Vajon miért íratják alá velünk mindig, hogy nem kérünk karszalagot? Ők tuti biztosak benne, hogy nem cserélnek el. Na de más ül az asztalomon!!! Haallóóóóó!! Én nem akarom, hogy elkeverjenek! És amúgy is. Félek. De nagyon.

Na, talpraesett műtősfiú elintézi a dolgot. Átvezetteti Katit a másik műtőbe, így aztán egy kicsit azt hihetem, hogy visszaállt a rend, és akkor én mindjárt kétgyerekes anyuka leszek. Persze, reszketek, mint a nyárfalevél. Ó. És ki gondolná. Most is előkerül a kérdés, hogy hány éves vagyok. Azt mondom 29, pedig ahhoz még kell másfél hét. De most ügyesebb vagyok, és visszakérdezek, hogy ez miért befolyásolja a félelemérezetemet egy műtét előtt. Ja, nem, csak kíváncsi volt, mert olyan fiatalnak nézek ki. Aha. Szóval ma kivételesen szabad még félnem is.

Amúgy a doki?nővérke? (fogalmam sincs) aki itt előkészített, majd a műtét során végig kezelte az infúzióm, vérnyomásmérőm és egyéb kütyüket rámkötve, na, ő aztán végtelenül kedves volt, és figyelmes. Igyekezett mindig megnyugtatni (nem tudom, mennyire frusztrálta vajon, hogy ez egyáltalán nem sikerült). Szóval le a kalappal előtte. Néha még azt is gondoltam, igazán megérdemelne valamivel hálásabb pácienst, aki mondjuk pikk-pakk megnyugszik, mert ő kedvesen épp nyugtatgatja. Hát én nem ilyen vagyok.

Sőt. Egyre rosszabb minden, mert nincsen meg a személyzet. A kedves valakin kívül van még egy orvos, jól bemosakodva, aki épp azon bosszankodik, hogy ő bezzeg időben jött, és azt gondolná, hogy az első időpontról legalább nem késnek. De igen. Sőt, annyira, hogy amikor megpróbálják előhalászni a többi orvost, a feléről kiderül, hogy nem is ő jön, mert ugyan beírva ő van, de ő inkább nem. Helyette hívják amazt.

Hm. Nem mondom, hogy ez nem tűnt kicsit fejetlenségnek. Nem épp a legjobb körülmény így üldögélni egy műtőasztalon, és várni és várni. És félni. De nagyon. Azért nagy nehezen előkerült egy doki, meg közben az anesztes is. Megszúrták a hátam, és én akkor elvesztettem az önuralmam, ami addig sem nagyon volt. Valami borzalmas érzés kerített hatalmába, miközben a lábam már elzsibbadt, és elkezdtek beforgatni az ágyra, ahol is a műtősfiú elkezdett ráncigálni, hogy csússzak lentebb. Én már annyira nem tudtam mozogni, de irtó rosszul esett. Közben fújkodtak, hogy hol hidegebb. Na ne. Dönteni? Nekem?? Nem tudom eldönteni. Azért így utólag tudom, hogy ez azt jelentette, hogy ott még nem hatott a cucc, és nem volt egyik sem hidegebb. De nem mertem válaszolni. Illetve mondtam, hogy egyik helyen sem. És ezt egy csomószor, egyre kétségbeesettebb állapotban, hogy na ne már. Nem is hat a cucc.

De azért hatott. Jó sokszor fújkodtak, meg kérték, hogy emeljem meg a lábam, a csípőm, ami egyre nehezebben ment, így eldöntötték, hogy hatott. A doki elkezdte kenegetni a hasam, miközben végre a saját dokim is előkerült. Ez kb. fel kilenckor lehetett. Jól megállapították, hogy a dokim ügyeletes volt, ő nem aludt, az anesztes is talán, minenesetre ha aludt is, rémálmai voltak, így nem kipihent. A másik doki meg siet, mert van egy oxitocinos indított, mekóniumos magzatvizes szülése, és vissza kéne érnie időben. Upsz. Ezek mind irtóóóóó nyugtató körülmények. De az anesztes szerint meg nézzem a jó oldalát, lám, így is milyen jól végzik a munkájukat.

A császármetszés sokkal rosszabb, mint Bálintnál volt. Valószínű azért, mert nem vagyok elég fáradt, és mindent rendesen észlelek. És hosszabb is az egész procedúra pont az előző császár miatt. Valamikor felvágtak. Ezt onnan tudom, hogy egyszer véletlen a nyíló ajtóra néztem, és láttam a sok doki közt a véres vattát visszatükröződni a patyolattiszta üvegen... Szerencsére nem tudom, mi mikor történt, mert nem nagyon kommentelték az eseményeket. Helyette volt téma a kutya és macskatartás, valamint kedvenc színészek és filmek.

Kislányom apja is előkerült egyszer, és a fejemhez ülhetett. És akkor én ott feküdtem, és már nagyon vártam, hogy végre meglássam Annát. Egyszer aztán nagyon elkezdtek cibálni. Fogalmam sincs, mi lehetett az, mert a gyerek akkor még nem lett meg. Pedig pont olyan érzésem volt, mintha valaki erőből ki akarná rángatni belőlem. De nem, a gyereket nem kirángatják. Azt kinyomják. Méghozzá nem is egy ember, de legalább három. Miközben én nem kapok levegőt, az egyikőjük hangosan figyelmezteti a másikat, hogy ott már ne nyomjon, mert az már a kedves páciens (alias én) bordája. Na, végre kapok levegőt ismét, és a mellemre dobnak egy nagy nehéz valamit. Az a baba. Doki bácsim felszólítja a jelen levő kispapát, hogy fényképezzen, így aztán van köldökzsinórral még velem összekötött babaképünk is.

Sajnos most nem hozták közel a babát, csak vethettem rá egy pillantást, és el is vitték. Jó sok magzatmáz volt rajta, és sokkal nagyobb, mint amit a két nappal előtti UH-n jósoltak (2950g volt a jóslás). Helyette megszületett Anna, 2008.05.23-án, 9:06-kor 3470 g-mal és 55 centivel. Én borzalmasan boldog voltam. Férjem, amint tehette, ment utána. Ezek után még rosszabb volt kivárni a végét. A kedves személyzet ígért ugyan egy kis altatást, de az valahogy nem hatott, így aztán végig kellett élnem a végét is. Ami nagy nehezen kb. 10-re meg is volt.

renege

Blogmustra