Kismama 3.0: A fészekrakó ösztön működésbe lép

Zanza!

31. hét

Talán csak a napokban kis hazánkba érkezett első gólya értheti meg, mi zajlik bennem. Mert valószínűleg ugyanattól szenvedünk mindketten. Fogadni mernék, hogy ő is ugyanolyan idegbeteg módon toporog a villanypóznára szerelt fészke tetején, mint ahogy én tipródom itt nap mint nap körbe a lakásban.



A különbség mindössze annyi, hogy míg ő minden évben a párjával kettesben és nyugalomban lát neki a fészekrakásnak, ahol mindennek megvan az ideje, rendje és rituáléja, nálunk az egész kudarcba fulladni látszik a két gyerkőc mellett szétesett hétköznapokban.



A dolog kábé úgy néz ki, hogy miután napközben egyedül rágódom a háromgyerekes jövőn, estére sikerül olyan pánikhangulatba ringatnom magamat, hogy jajongva borulok a hazatérő férjem nyakába, egy perc alatt a fejére borítva mindazt, amit mindenképpen meg kell csinálni, mielőtt megjön ez a gyerek. Erre a férjem leül a gép elé, hogy megtervezze, hogyan csináljuk meg az ezt meg azt, vagy eltűnik egy colstokkal megmérni, hogy befér-e az ez meg az, én pedig továbbmegyek, például a fürdőszobába, ahol elég meglátnom a másfél éves Glycosept foltokat a falon, máris süvítek vissza a férjemhez, könnybelábadt szemmel, hogy ez sem maradhat ám így, mert mi lesz, ha már itt a gyerek. Akkor már késő lesz, soha többé nem lesz rá idő, ezt a zsigereimben érzem. A terhes, hormonoktól felfűtött zsigereimben persze, ezt is tudom tiszta pillanataimban, na de kinek van bátorsága szembeszegülni egy harmadik trimeszteres kismama ősi ösztönökből fakadó jogos igényeivel?

És ez még csak az eleje. Mert ugyan a kölkök ragaszkodnak ahhoz, hogy a kisbaba az ő szobájukban aludjon, hiszen azért kapták Karácsonyra az emeletes ágyat, hogy a tesó is beférjen a kilenc négyzetméterre, nekem amellett, hogy megpróbálom megmagyarázni, miért nem lehetséges ez az első hat hónapban, nem egy álmatlan éjszakába telik kifilózni, hová is tegyem azt a derékig érő lom- és dobozhalmazt, ami most a majdani kiságy helyét foglalja a hálóban az ágyunk mellett. Eközben persze az is feltűnik, hogy a hálóban tulajdonképpen a plafonon lévő csillár jelenti az egyetlen esztétikai élményt, vagyis amit a rendetlenség érzete nélkül lehet bámulni, illetve, hogy a szekrény, amibe majd a babaruhák kerülnek, tele van ránézésre felesleges dolgokkal. És ha ez mind nem lenne elég egy álmatlan éjszakához, a férjem, akit fel kellett vernem, hogy mindezeket felsoroljam neki, álmosan és férfiasan azt a megoldást javasolta, hogy a lomokat, majd ha eljön az ideje, a kiszemelt sarokból gyorsan átpakoljuk a szoba másik sarkába, a szekrényből meg majd kirakjuk dobozokba a felesleges holmit, csak ne aggódjak.

Mondanom sem kell, ITT ért véget az én éjszakám. De meg fogom oldani, ne féljetek, erőszakos terhes nő vagyok én. Nem jöhet a gyerek csak úgy bele a világba, időben kész lesz az ágyikó, lesz vasalt ruhácska, sterilizált mellszívó, pelenka, rend és tisztaság, és minden, amire egy bébi harmonikus és egészséges fejlődéséhez szükség lehet. Ebben csak egy kitörő világháború vagy egy tizes erősségű földrengés akadályozhat meg.

Panzej

Blogmustra