A fényevő gyermek, avagy miből van ezeknek energiája?

Zanza!

Feje tetejére állt a világ. Anyám generációja (a rossz emlékezetű negyvenes-ötvenes években) még erősen kifogásolta, amikor öten ültek az aludttejes csupor felett, és apjuk úgy adagolt, hogy minden gyerek szájába egy kanállal, és minden két gyerek KÖZT a sajátjába eggyel. A jobb matekos kiszámolta, hogy a dolog valahogy nem stimmel, és micsoda diszkrimináció ez. Ha valaki ma mutat nekem gyereket, aki megeszi az aludttejet, övé a ma esti főnyeremény.



Akinek olyan a gyereke, hogy apja tányérjáról cseni le az uborkás szendvicset, éjjel üresre eszi a hűtőt, és reggel hatkor üvöltve követeli a kakaóját, az akár át is ugorhatja ezt a posztot. Vagy legalábbis örülhet, hogy efféle problémákkal nem kell szembenéznie, legfeljebb extrém esetekben azzal, hogy a gyerek kövér. (tapasztalatok szerint amúgy a jól evő gyerek általában nem kövér, csak a rémes dolgokat falatozó, mozgással köszönőviszonyban lévő, vagy hormonális átokkal sújtott csemeték.)

Szóval a dolog általában normálisan indul. A gyerek szopik, gyarapodik, béke van. A cirkusz onnantól indul, amikor áttérünk a „normál” táplálékra, de sokaknál megtévesztésül még akkor se, csak kicsit később, amikor meg vagyunk róla győződve, hogy mindent remekül csinálunk, lám, a gyerek a céklapürét is megeszi. Aha.

Nagybölcsis és kisiskolás kor közti gyerekkel rendelkező ismerőseim viszont döbbenetes sűrűségben panaszkodnak evési mizériákra. A múltkor nálunk vidám gyerekbuli zajlott, a hat kiskorúból egyiket se érdekelte az ennivaló (pontosítok: olyan azért volt, aki a házi sütiszelet felét megette, egy másik benyomott két maroknyi pattogatott kukoricát), az ezt megelőző szülinapi bulin (más gyerekekkel, vendégségben) pedig szintén azt láttam, hogy ott a komolyabb kajákból (pizza, husi, szendvics) kizárólag a felnőttek ettek. A kölykök fel-alá rohangáltak, ittak mint a kacsák, kaját nem kért egy sem.

Szóval elkezdjük a gyereket etetni, és egyszer csak eltűnődünk, hogy ez itt miből fog fejlődni. A tünetek változatosak – a legtöbb ilyen gyerek egyszerűen elunja a dolgot, három kanálnyi után egyszerűen elsétál, vagy ha az etetőszék ezt nem engedi, akkor változatos ellenállási módszertant dolgoz ki, az egyszerű visszaköpéstől a tányér teljes felborításáig. Tápszeres gyerekek időnként a cumisüvegtől nem bírnak elválni, a barátnőm majd kétéves fia például a belevaló nagy részét még mindig tápszerből szerezte, a többi jó volt színezéknek.

Súly megáll, védőnéni csúnyán méreget, rokonok-barátok tippeket adnak. Ha nem kapunk észbe idejében, elkezdődik az őrület.

Van, aki a változatosságra esküszik, majd rájön a gyerek, mit is szeret. Idegőrlő, ha hajlandó vagy harmadszor is próbálkozni, új ételekkel, amikor még mindig ugyanazt az ebédet próbálod eredményessé tenni, a gyerek pedig profi szintre viszi a válogatást, a kedvencek hetente változnak, a kutya dagadtra hízik, apáról nem is beszélve, valakinek el kell takarítani a maradékot. Mások maradnak az egyhangúságnál (a gyerek összesen háromfélét eszik meg két éven keresztül, több ilyet is ismerek), apa már rég vendéglőbe jár vagy anya kétfelé főz, az egyhangúságot időnként vitamintablettákkal igyekeznek egyensúlyozni. Megint mások a figyelemelterelésre esküsznek (addig bele lehet csempészni a szájába a falatot, mivel nyugton marad), anyám így kezdte saját lányomnál először a meseolvasás-éneklést, majd ebbe belefáradván a Minimaxot, hónapokba, majd évekbe telt, mire az ifjú hölgy rájött, hogy Minimax vagy mese DVD nélkül is ki lehet üríteni a tányért.

Szülői hozzáállás amúgy tapasztalataink szerint ismét igen hullámzó. Betegség után a hintósbarbit, rosszul végződő munkahelyi vita után egy ordas pofont ígérünk a vacsora megevése vagy meg nem evése kapcsán. Aztán megnyugszunk, a szomszédban a Viki fél évvel idősebb és egy dekával se több. A Dani meg nagyobb ugyan, de gasztroenterológus írt neki felmentést az oviba, hogy maradhasson ebéd után is, dacára hogy tejen, mézen, ropin és húslevesen él két éve. Megnyugszunk, egészen a következő ebédig, pedig a gyerek nagyon büszke magára, hogy már MAJDNEM megette a csirkecombot. Igaz, a lencsefőzelékhez hozzá se kezdett.

A gyerek pedig valahogy mégis növöget, legalábbis a tavalyi nadrágja a bokáját felülről verdesi, szaladgál ide-oda nullkalóriával, ezzel együtt a súlyadatok riasztó laposgörbét mutatnak, csemeténket pedig egy-egy nagyobb betegség után csak feketére kéne festeni, és máris eladhatjuk a képet a CNN-nek az afrikai éhező kiskorúakról szóló elemzés mellé. Naná, ha van olyan nap, amikor az adagja összesen egy fél szelet kalács, három pohár narancslé, két gumicukor, fél tányér leves, három háztartási keksz és másfél fasírt, utóbbi némi alkudozás után. Az édességmegvonás se vezet feltétlenül eredményre, ráadásul a fényevő gyerekek egy része az édességre is immunis, a fagyi végét mi nyaljuk el, a kindertojásból csak a meglepetés érdekli, a süti érintetlen marad a tányéron. A nyaralás rémregénnyé válhat, ha a svédasztalon sem talál fogára valót (ellenben lehet körbe-körbe rohangálni és a függöny mögül üvöltözni a többi szállóvendég szórakoztatására), vendégségben pedig szintén rettentő kínos helyzetbe kerülhetünk, elég hozzá egy sértődős, kínálós, vidéki nagynéni.

Mi saját családon belül a genetikára fogjuk. Mindketten rossz evők voltunk (apáról ezt mostanság nehéz elhinni, de az anyja esküszik rá), az én anyámat injekciókkal se lehetett felhizlalni még kamaszkorában sem („kár beléd, fiam” mondta a legendás öreg háziorvos a harmadik után), és a zörgőcsontú minimanónak van két, azóta felnőtt testvére, akik a fényképek alapján szintén pályázhattak „Az év alultáplált gyereke” díjra, az egyikre még egyetemista korában is rémregény nadrágot kapni. Ezzel együtt gondolni is rossz rá, hogy egy igazi komoly betegség miféle csontvázat csinálna egy ilyen gyerekből, a görcsölés pedig még inkább rossz irányba terelheti az egészet. Ötlet az számos van, attól kezdve, hogy főzzünk együtt a gyerekkel, odáig, hogy egészen egzotikus konyhák remekeit is megkóstoltatjuk (bár a legtöbb gyerek ultrakonzervatív), és bízhatunk abban is, hogy az oviban a Nagyevő Lacika mellé ültetve a mi csemeténk is kedvet kap. Aztán valahogy csak felnőnek.

Vakmacska

Blogmustra