Tanítsd meg a kölyködnek: a kutyát nem kergetni kell!

A napom minden reggel kutyasétáltatással kezdődik, ami nagyjából annyit jelent, hogy félálomban követem a kutyáimat a kijelölt, és tulajdonképpen az egyetlen lehetséges útvonalunkon. Pechemre az itiner tartalmaz egy különösen veszélyes szakaszt, az óvoda előtti füves területet. Korán reggel az ominózus részen kénytelen vagyok magamhoz térni a félkómában elkövetett kutyagolásomból, hiszen két szabadon engedett kistestű eb társaságában az óvoda környéke rosszabb, mint belebotlani éjszaka egy kóbor kutyába.

Nekem nincs gyerekem, de így is tökéletesen megértem, hogy az emberektől elzárt anyukák (jöhetnek a kövek) repesve várják, hogy az óvoda előtt összefussanak egy sorstárssal, és megbeszéljék a gyereknevelés rejtelmeit. Azt is elfogadom, egy felnőttel beszélgetni igenis felüdülés, hiszen hiába imádnivaló a kiscsoportos óvodás, ha nem lehet vele politizálni. De kérdem én, ilyenkor legalább fél szemmel nem lehetne odafigyelni, és esetleg rászólni a körülöttünk rohangáló csemetére, aki éppen „csúnya kutya” felkiáltással elindul megkergetni egy vétlen négylábút?

Arról nem is beszélve, hogy a szabadon kószáló gyerekek miután kellőképpen fellelkesedtek a lakótelepen egzotikumnak számító háziállattól, kérdés nélkül célba veszik a kutyáimat, hogy jól meggyomrozzák őket. Hiszen kicsik, nem is tűnnek veszélyesnek, így a gyerekben sincs félelemérzet, és anyuka – ha egyáltalán észrevesz minket - sem aggódja magát halálra egy háromkilós eb láttán.

Bezzeg, ha egy idegbeteg palotapincsivel hozza össze a sors, ami megharapja a kölyök pici ujjait, akkor megy a háborgás. Arról nem is beszélve, hogy a statisztika is kihozta már régen, hogy nem a pitbull a legagresszívabb, hanem a szintén kistestű tacskó. Igaz, ez utóbbi nem harap akkorát, de szerintem nem érdemes felvállalni azt a kockázatot, hogy a gyerek egy életre megutálja az állatokat, és később esetleg macskagyilkos legyen belőle.

Esetemben szerencsére mázlija van mindenkinek, hiszen a kutyáim jól neveltek, nem harapnak, ráadásul, ha gyereket látnak, már elvből elfutnak, de legalábbis nagy ívben kikerülik őket. Persze a sors hozott már össze minket jól nevelt családdal is, akik feltették azt a bizonyos kérdést: „meg lehet simogatni?”. Ilyenkor ugye nem mondok nemet, hiszen ki akarja úgy indítani a napját, hogy egy gyerek először gyilkos tekintettel végigméri, majd őrületes üvöltésbe kezd.

Így aztán odahívom a bátrabbik kutyámat, leguggolok mellé, és nézem, ahogy a nagyjából 4 éves csöppség finoman püfölni kezdi a történet igazi hősének a fejét. Ha a szintén bátorsági érdemrendre méltó gyerek még ezek után sem tágít, mert rákapott a kutyázásra, akkor felvázolom neki az állatsimogatás lényegét, vagyis a simogatást. Ezek után a zen mesterévé felfejlődött eb feldobja magát, ami végképp betesz a kölöknek, és onnantól nincs megállás, anyuéknak bizony saját simogatnivalót kell beszerezni, ha nem akarnak minden reggel egy gyilkos tekintetű gyerekkel találkozni.

Oszd meg másokkal is!
Mustra