Léna az elmúlt héten szépen csiszolgatta kis baba-skilljeit. Nem lehet például letagadni, hogy kellő motiváció (cumi, cumisüveg, puha takaró, színes izgő-mozgó) láttán oldalra fordul. Az anyját, aki én vagyok, megismeri – szerintem látványról is, de szagról mindenképp, mert egyre inkább fejét csakis az én hónomba fúrva akar elaludni, és sem az apja, sem a nagyszülei nem felelnek meg e célra. Beszél, sikantgat, pödört nyelvvel gurgulázik. Hat kiló.
A minimalista tárgymentesség híveinek (mint jómagam, bár ez nem látszik a lakásunkon) nincs igazuk: Léna megörökölt egy nagyon színes lógós-zenélőst, és imádja, sokkal jobban, mint a repdeső ujjak mutatványt. Nagyon nevet, ha lógatjuk neki – bár lehet, hogy csak örül, hogy végre vele foglalkozunk. Biztosan látom, hogy próbálja elkapni, megfogni, és sokszor sikerül is. Arra is rájött, hogy ha véletlenül elkapja a színes rongyot (például pelenka), akkor az ő akarata mozgatja. Tiszta egy Uri Geller, csak nem csinál belőle médiaügyet.
Az arcsimogatás mellé belépett új játék a hinta. Az apja kezdte lóbálni oldalirányban, hóna alatt fogva. Mutatta, hogy mit tud, Léna tele szájjal röhög neki, mire én csak foghegyről odavetettem, hogy vesztibuláris ingerlés, amivel természetesen elértem nála a kívánt hatást. Azóta is vesztibularizáljuk a kisdedet, azaz lóbáljuk, és a végén kis rázással, zsupszozással koronázzuk meg a nem mindennapi élményt.
Én is fejlődöm kicsit, nagyjából kiismerem a fáradtság és éhség jeleit. Napirendünk még nincs, nem vagyok az a nagy napirend-hívő, szerintem kialakul. Leánál például nehéz lett volna hinni bármiben is, mert leginkább a szopás-szopásba bealvás-szopás-kalimpálás-szopás menetrend híve volt (lett volna még egyévesen is). Léna aránylag jól passzol a gyereknevelési könyvekhez, alszik, eszik, nézeget, alszik cumival. Bár már születése előtt megtudtam, hogy a kicsit kell beilleszteni a nagy napirendjébe, ezen nem törtem a fejem, gondoltam, lesz, ami lesz, kár tervezni, hogy aztán még azzal is nehezítsem a dolgom, hogy nem csak ők, de én is ragaszkodom valamihez. Ehhez képest most már nem értem, hogy lehetne összeilleszteni két ilyen napirendet: fél kilenckor kelés, reggeli, lehetőleg jó hangosan, legózás, lehetőleg nagy robajjal és irtózatos hangerővel, illetve hirtelen felkiáltásokkal tarkított audiokommentárral, mértéktelen mennyiségű rohangálás a szobákon keresztül, közben némi evés, ebéd, közben mese, mese, mese, hiszti, figyelemkövetelés, hiszti, üdvrivalgás az apa megérkeztekor, tombolás, fürdés, hiszti, alvás este 7-11 között bármikor, a délutáni alvás meglététől függően. Éjszaka ébredések.
Második: alvás reggel hatig, sikantgatásokkal tarkított felébredés, boldog gügyögés, csak épp olyan hangos, hogy mindenki felébredjen az ötméteres körzetben, kilenc körül visszaalvás, tíztől lógó hülyeségek és tomboló kétéves nézegetése, figyelemkövetelés, időnként intenzív tejszlopálás cumiból. Délben alvás, kettőkor alvás, csöndigény, este hamar elfáradás, hatkor fürdés és aztán kis nézelődés, esetleg még egy kis bőgés, evés, alvás hétkor. Éjszaka kevés ébredés, de akkor lehetőleg bőgés, amíg cumi nem nyomódik a szájba. (Haj, de nem gondoltam volna, hogy még visszasírom az éjszakai szoptatásokat! Mindennél van lejjebb.)
Ugye mindenki ismeri a mondást a férjről, aki nyitott, és a feleségről, aki csukott ablaknál tud csak aludni?
