Abigélt elkapta a nátha. Csak egy kis köhögés, csak egy kis orrfolyás, gondoltam kedden naivan, most, vasárnap viszont azt gondolom, hogy a tél legborzasztóbb hetén vagyunk túl, hacsak nem lesz a következő még rosszabb. A nátha ugyanis nem ereszt. 
Abigél teljes lelkesedéssel éli át betegségét, egész nap nyávogva, eltorzult arccal vonszolja magát a lakásban, égnek emelt kezekkel, hogy vegye már fel végre valaki, és mentse meg szenvedéseitől. Ha nem vesszük fel, gyorsan megbotlik valamiben, elesik, hisztérikus rohamot kap, fuldokló köhögésbe kezd, és térdig folyik a taknya. Leszívni nem lehet, mert ahhoz egyrészt legalább három ember kell, másrészt olyan ordításba kezd, hogy két perc alatt több takony gyűlik az orrába, mint amennyit leszívtunk, így semmi értelme.
Még egy egyszerű orrtörlés is áthallatszik a Duna másik oldalára, legtöbbször nem is engedi, attól is hisztérikus rohamot kap, inkább szétkeni a kezével a taknyot, bele a szemébe, a hajába, és ha jut egy kicsi még a ruhájába is. És mindeközben még egy árva hőemelkedést sem tud felmutatni, így mi, rosszindulatú szülei azt gondoljuk, hogy biztosan nincs is annyira rosszul.
Persze nyilván fáradt szegény, éjjel nem tud aludni a köhögéstől, így mi sem alszunk. Reggel mindig azt hiszem, hogy ma már biztosan jobb lesz, egy nátha nem tarthat örökké, és minden nap kiderül, hogy ma sem jobb, ma is marad a nyávogás, meg a szobafogság.
A legszebb az evés, félórás, rimánkodós ceremónia. Nem kell, semmi nem kell, nem kóstolom meg, hagyjál. Előbb eszik a boci, aztán a zebra, meg a csacsi, (ezt úgy kell elképzelni, hogy belenyomja az állatokat a tányérba, és közben csámcsog hozzá), aztán meg kell mutatni a Gőgös Gúnárban, hogy eszi a kiskakas a körtét, és hogy ugrik rá a kiscica a lekváros gombócra, na akkor nagy nehezen megkóstolja, és utána többnyire meg is eszi az egészet, csak az első kanál csúszik nehezen, így sajnos le kell futni a kötelező köröket. Ebbe az egészbe a betegség mellé lehet, hogy már némi dac is vegyül.
És mindeközben egymás agyára megyünk. Én már reggel kilenckor úgy érzem, hogy több nyávogást nem bírok elviselni, és nyilván ő is szenved az én türelmetlenségemtől. A letargia legfőbb oka valószínűleg az, hogy egy hete nem tudunk kimozdulni a lakásból, mert vagy a hó esik, vagy iszonyatos szél van, de leginkább mindekettő, én meg nem merem kivinni, mert úgy köhög szegény, mint egy fóka. És most hallottam a tévében az örömhírt, hogy jövő héten sem lesz nulla foknál több. Nektek nincs még rohadtul elegetek?
