Nem koldus, aki hordozókendőt használ

Zanza!

Van egy eszköz, a hordozókendő. Erről vannak, akiknek kolduló meg afrikai napszámos jut az eszébe, ahogy azt a Poronty egyik igen kedves olvasója írta. Aki hordoz, az szegény. Meg szerencsétlen. De legfőképp: műveletlen. Másoknak ez az elkényeztetés, az egész napos kézben lét szinonimája, ami minden bizonnyal meggátolja szegény gyereket a kiteljesedésben, a világ felfedezésében. Megint mások szerint hordozókendő kizárólag azoknak való, akik még iskolás korban is szoptatnak és együtt alszanak, valamint teljesen szabályok nélkül nevelik gyermekeiket. Milyen szerencse, hogy ők ennél sokkal okosabbak, és még csak rá sem tekintenek a kendőre. Pfujj. Nos, elmesélném, hogy nálunk például milyen szerepet tölt be ez a koldulós-napszámos-elkényeztetős eszköz.



Hajdan megszületett Egyeske. Kicsit korán, kicsit meghosszabbítva a kórházi vendégeskedést. Nem volt nagy baj, épp csak annyival megúsztuk, hogy nemigen akart ébren lenni pár hétig, így enni sem. Sebaj, túl lettünk ezen, volt ismerős, aki szoptatós tanácsokat adott, így pár hét elteltével már nem kellett pótolni, amit szopizott, no meg az aluszékonyság is alábbhagyott. Ezzel párhuzamosan viszont megérkezett a sírás is. Nem sok, de azért néha nehézkes volt megnyugtatni. És jött az ötlet: ha nem akarjuk egész nap kézben cipelni a hasfájós időszakban, használjunk hordozóeszközt!

A kenguru volt az első, amit beszereztem még pocakosan, mint tudatlan első gyermekét váró. Bele is próbáltam, s az eredmény: a baba nyeklett-nyaklott benne, mert nem tartotta elég szorosan, a rossz súlyelosztás húzta a hátam (és üdvözleteit küldte a porckorongsérvemnek), valamint az ortopédiai álláspont szerint a manó csípőjének is rossz lett volna, mert lóg benne a lába. A kengurunak tehát mennie kellett.

OK, kerítsünk egy kendőt, hátha jobb lesz. Megkerestem a magyar neten található legolcsóbb kendőt, és rendeltem egyet. Egyeskét a hasamra kötöttem, és lőn: megnyugodott. Nem elsőre, amikor még bénán kötöttem és nem volt elég szoros, nem is másodjára, amikor még nem tudta, hogy érdemes a kötözést békében kivárni, mert utána jó lesz. Nem dobtam a sarokba a kendőt, mondván, hogy ez szar, hiszen még a hülye is látja, hogy már elsőre is utálta a kötözést és különben is béna vagyok hozzá. Kellett pár nap mindkettőnknek, de megérte.

Teltel-múltak a hónapok, Egyeske elérte a 7 kilót, és újra anyázni kezdett a hátam. Mindegy, már amúgy sem hasfájós, szeret egyedül játszani, bárhol elalszik - gondoltam. Megpróbáltam párszor a hátamra felkötni, de a kendő rossz minősége miatt ez lehetetlen volt. A babakocsink különben is keskeny, könnyű volt vele közlekedni bárhol, hordozókendő mehetett tehát a szekrénybe, Ketteskére várva.

Ketteske története előtt még azért annyit elmesélnék, hogy Egyeske 2 hónapos korától fogva saját elhatározásából átaludta az éjszakát, mindenféle kényszer nélkül. Bármilyen környezetben, zajban simán elaludt magától, az igény szerinti szoptatást pedig ő alakította magától úgy, hogy nagyjából 2,5-3,5 óránként evett nappal. Csendes baba volt, kiszámítható, és meg voltunk róla győződve, hogy akinél ez nincs így, az ő maga ronthatott el valamit, hiszen a babák maguktól ilyenek. A kis korkülönbségre könnyed szívvel vállalkoztunk tehát, hiszen mi sem könnyebb, mint babázni.

Megszületett Ketteske, és szinte mindenben ellentéte volt Egyeskének: a szopi az első pillanattól kezdve könnyedén ment, viszont nem akart aludni, és a kiszámíthatóságnak még csak a fogalmát sem ismerte. Ezzel egy időben Egyeskére rátört a féltékenységgel kevert dackorszak, és teljesen kifordult magából. Én pedig ott álltam, egyik karomon az ordító Ketteske, másikon a (14 kilós) szintén ordító Egyeske: Anya, játsszunk, anya, kérek gyümölcsöt, anya, engem vegyél fel!

OK, elő a kendőt, Ketteske felköt, megnyugszik, Egyeskével lehetett játszani, etetni, valamint mivel már nemigen aludt napközben, Ketteskét sem hagyta (közös szobájuk van), de ezt is megoldottuk a kendővel, hiszen ott a legjobb aludni. Felvenni azért nehezen tudtam Egyeskét is, hasamon Ketteskével.

Egyszer aztán Ketteske is elérte a bűvös 7 kilót, amire a hátam az előrekötözés esetén hitelesítve van. Jaj. Egyeskével még mindig kell játszani, mi több, a házimunka is nehezebbé vált, ugyanis Egyeske elő-előbukkanó féltékenységi rohamaiban igyekezett némi kárt is tenni Ketteskében, így nem lehetett őket csak úgy otthagyni. A lakás kicsi, a kiságyában csak aludni szokott, járóka nem fér be, meg amúgy sem vagyok nagy híve, mi legyen hát? Újfent megpróbáltam a hátamra kötni, nem ment, csak nagyon nehezen, akkor is megereszkedett a csomó, bevágott a kendő a vállamba, a baba lábába.

Ekkor kaptam egy minőségi hordozókendőt, és minden megváltozott egy csapásra. Már simán hordozom a hátamon (persze azért ez se ment elsőre, de gyakorlat teszi..), így egyrészt megy a házimunka, amit ő előszeretettel figyel a vállam fölött vagy alszik közben, megy a játék Egyeskével (anélkül, hogy lerombolnák a szépen felépített Legótornyot), mitöbb, fel is tudom venni ölbe. Testvérkocsi hiányában bárhova eljutunk "egyik a hátamon, másik a kocsiban" felállásban. És nem panaszkodik a hátam, pedig azóta Ketteske már 10 kiló körül mozog, hiszen pont olyan érzés, mint egy hátizsák.

Ketteske pedig lassacskán önállóan válik le rólam. Hosszú órákig tudnak ma már játszani Egyeskével: fogócskáznak, huncutkodnak, bújócskáznak, hatalmas kacagások közepette, mindenféle vészmadárkodó "jajjmilesz, sosemfogodtudnilevakarnimagadról" beszólások ellenére. Pedig mikor adjak neki ennyi ölelést, anya(apa?)szagot, közelséget, szeretetet, biztonságot, ha nem babakorában? Ó, ha tudnák, akik leafrikaikoldulóznak, milyen érzés, amikor rajtam szuszog a puha babacsomag, amikor elalszik, átölelve a nyakam...

u.i. Azóta pár évre nyugatabbra költöztünk. Azt vettem észre, hogy itt rengetegen hordoznak, úton-útfélen, elől-hátul, és rengeteg minőségi kendőt lehet kapni. Micsoda egy elmaradott ország, nem?

u.u.i. Mielőtt bárki is írná, NEM írtam, hogy ez az egyetlen üdvözítő megoldás. Simán el tudom képzelni, hogy másnál más: járóka, együttalvás, bármi. Egyszerűen nálunk ez jött be, és nem szeretem, amikor lekoldulónapszámosoznak.

tollseprű

Blogmustra