SZÜLŐSÉG

Mi lesz velem nélküled?

2008. december 30., kedd 14:02

Vannak olyan napok, amikor a világunk atomjaira hull, szétzuhan, mi pedig a közepén csak pislogunk és nem vesszük fel a tempót. Ez persze akkor kristályosodik ki előttünk ilyen tisztán, ha éppen valami katasztrófa haladt át rajtunk, mint egy tank. Amikor apám meghalt, feküdtem a fűben és néztem az eget. Az hogy lehet, hogy az a rohadt villamos pont úgy csilingel, mint tegnap, meg az autók is és az újságos nő is egyformán fapofán néz, hát senki nem veszi észre, hogy megállt a világ?! A felhők csak úsztak és úsztak felettem és minden ugyan olyan volt, mint mindig, még én is. Nem kaptam infarktust, nem nőtt a pulzusom, csak belül valami végleg összetört.



Neveljük a gyerekeinket, napról napra élünk, visszük a saját batyunkat, miközben csak ritkán gondolunk arra, hogy minden megváltozhat körülöttünk egy szempillantás alatt. Valamiféle evolúciós zsákutca, hogy nem tudjuk a dolgainkat kellőképpen megbecsülni, hogy a jó, csak közepes lesz, mert hozzászokunk, aztán meg már rossz, sőt, a nagyon jó is inkább vacak egészen addig, amíg be nem üt valahová a mennykő. Amiből hol felépülünk, hol pedig nyomorékok maradunk.

Délután öt óra van, s sietve veszem fel a telefont, R.E. az, idegesen le akarom rázni, hiszen mit nyüzsög, mondta már, hogy nem tud a gyerekért menni. Azért tisztességből megkérdezem tőle, hogy hol a rákban van, vérvétel eredményre vár, mondja közönyös hangon. A kezem megáll a kilincsen, még lenyomom, de az agyam már erősen kattog, hogy valami gáz lehet, hiba van a mátrixban, letértünk a sablonos kerékvágásról. „ Vérvétel? A tiéd?” Minden kétséget kizárólag. „Orvosnál ülsz? Fekszel? Mi a jóbüdösfrancot keresel te ott? ” Az, hogy a kis-világ falai repedeznek, világos, hiszen süvöltök, egyébiránt felrobbannék a hirtelen pániktól. A helyett, hogy aggódó feleségként lelki mentsvár lennék, azonnal lekapom a 10 körméről, mégis hogy a fenébe ülhet-fekhet már öt órája orvosi műszerek alatt, mellett úgy, hogy nekem közben gőzöm sincs az egészről?!

„Nincs semmi baj, csak…” és ezután már semmi nem érdekel, szedem össze a gyerekeket, rohanok, alapvetően agy nélkül. Idegesít, hogy fáradtak, hogy beszélnek, sőt még reakciót is várnak tőlem. Öltöztetek, törlök, bólogatok, mint egy robot, miközben lehetőségeket latolgatok. Mindenre fel akarok készülni, a legrosszabbra is. Közben pedig sikoltozom belül, hogy ez nem lehet, mindjárt felébredek. Mert ezek a dolgok csak mással szoktak megtörténni. Éppen tegnap vigasztaltam egy csajt, miközben hálát adtam a jóistennek, hogy nem én lettem özvegy két gyerekkel. Most meg pofán vág a sors és világosan érzem azt a tényt, hogy bábok vagyunk, valaki pedig úgy játszik velünk, ahogyan akar.

Már vagy huszadszorra hívom a jól ismert számot, semmi. Ekkor ér el a hiszti, már nem akarok úgy kinézni, mintha semmi nem történt volna, s amikor R.E. betolat az ajtón, mert hazahozták, legszívesebben agyonverném. „Soha többet ne csináld ezt, vedd fel azt a rohadt telefont, ha hívlak!”

Egy kis nyugalom után rendezve a sorainkat, célba vesszük a neurológiát, mindannyian. Már az összes gyerek riadt, magamban nagyon sajnálom őket, de a vigasztalásunkon érzem én, hogy üres, mint a nyugdíjas zsebe hónap végén. ”Ha ezt megússzuk, én soha többet…” és itt hosszan sorolom bűneimet és ígérek fűt-fát, csak most ne legyen R.E-nek komoly baja, csak még egyszer olyan unalmas legyen a délután, mint tegnap.

Késő van és menni kell a kórházba, következő állomásként. Halkan vezetek tovább, csak magamban anyázok. Már a gyerekek sem rosszak, lapítanak, R.E. mered maga elé, ki tudja, hogy az ő armageddonja hol tart. Aztán ott hagyjuk a sürgősségin. „Persze nincs apának baja, majd jön haza taxival”, miközben azon gondolkodom, hogy miért is akarom megvédeni a gyerekeket egy félholt bácsi látványától, vizelet- és szarszagtól, a síró rokonoktól. Tudniuk kell, hogy ez a vége mindennek és mindenkinek, aki egyszer kimegy innen, az is csak haladékot kap, mindannyiunkra ez, vagy valami hasonló vár.

Nyolc óra, megérkeztünk, de mielőtt kivenném a gyerekeket a ház előtt a kocsiból, megkérdezem a kerítésünknek támaszkodó bácsit, hogy jól van-e. Alig értem, hogy mit mond, de világos, nem tudja, hol lakik. Szép a cipője és Deák Ferencnek hívják. Jár az agyam, már semmit nem tudok világosan átgondolni. Gyerekeket újra bekötöm, s egy hirtelen vezérelt mozdulattal a bácsit is behajtogatom a kocsiba. Egyikőnk sem lepődik meg a szituáción, én elhiszem, hogy az igazi Deák Ferencet viszem, s a végcél nyílván Batthyány lesz, a távolból pedig majd maga Kossuth érkezik. Az eső esik, kiszállok az ügyeletnél, mert hát hová is vihetném a bácsit. Nincsenek papírjai, nincs az az utca sem a térképen, amit keres, csak a joviális mosolya, igaz, kicsit borgőzös. Az ügyeletes asszisztens hazazavar a gyerekekkel, sajnál, pedig az előzményünket nem is tudja.

Csendben nyitjuk az ajtó, „nem, nem vagyok éhes”. „Én sem, csak mesélj”. Félrerugdalom a kisvilág széthullott darabjait és összebújva mesélünk. Aztán arra ébredek, hogy R.E. mellém fekszik. „Nincs semmi baj”, én meg elhiszem neki. S miközben becsukom újból a szemem, Deák Ferenc R.E. hangján dörmögi, micsoda nap, de jó hogy vége van...

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2008.12.30 16:41:40Magenta

    Win, egyébként örülök, ha "nincs baj", ahogy írtad a végén!

  • 2008.12.30 17:09:08Subbantósdi

    csirke100: részvétem...

    A cikkel kapcsolatban sajnos engem sokszor elfog ez a félelem, nap mint nap, mivel a férjem kerékpárral jár dolgozni és bizony sokszor ideges leszek, mikor nem érkezik haza időben vagy nem érkezik időben a munkahelyére, utóbbiról tudomást szoktam szerezni, mert Messenger-en köszöntjük egymást, mikor beér, na szóval az idióta autóvezetőktől félek, hogy elcsapják...

    És sajnos sokszor eszembe jut az is, hogy mi lesz, ha mondjuk valamilyen gyógyíthatatlan betegség támadja meg, mert miért is ne, és még azelőtt eltávozik közülünk, míg a gyerekek velünk élnek, persze utána is nagyon rossz lenne, de belegondolni ebbe nagyon megrázó...

    Egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogy egyszemélyesen vigyem az életemet most a két kisgyerekkel...gondolom, ezzel mindenki így van, nem is lehet ezt másképp gondolni, aztán ha sajnos olyan helyzet áll elő, nincs ezen gondolkodni idő és mód, de tényleg, annyira sok minden az Ő kezében fut össze, annyira közösen "futtatjuk a gyerek-projektet", lényegében nem nagyon teret hagyva másoknak benne, az érzelmi függőség, a sok megélt közös emlék, meg hát az anyagi függőség is, szóval ezek együtt, hát nem is tudom, mit is kezdenék így...inkább nem is fodrozom.

    Mindenkinek kellemesebb estét kívánok!:o(

  • 2008.12.30 17:10:47Subbantósdi

    Win mondókájára visszatérve, azért ha a férjem azzal hívna fel, hogy mondjuk vérvételen ül, vagy csak egyszerűen valami kivizsgáláson, vagy hirtelen fogorvoshoz kellett futnia, vagy mondjuk valamelyik testrésze eltört, utóbbiakra volt azért példa, már valamennyire uralni tudnám a helyzetet.



  • 2008.12.30 17:12:33Magenta

    Subbantósdi, én is ilyeneken szoktam agyalni. :(

    Meg azon, hogy az ő családjában szinte senki nem érte meg a 70-et, az én családomban meg senki nem halt meg 100 év alatt (nemvicc!)



    Off: elolvastam a beszámolódat ongon. Nagyon klassz!

  • 2008.12.30 17:13:50Subbantósdi

    Apám halálát én nem így éltem meg, de ez mindenkinél más, szerintem, ez természetes és nem is vagyunk egyformák, ahogy a viszonyaink is eltérőek az apánkhoz, anyánkhoz, na szóval én akkor egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy minden megy körülöttem, mintha a világ nem vette volna észre azt, hogy mi történt, hanem egyszerűen mintha egy légüres térben közlekedtem volna, nem is hallottam meg dolgokat, úgy lebegve jártam, mentem, mint aki nincs magánál...aztán persze jött a teljes összeomlás, kiborulás, óriási sírások és kétségbeesések, nagyon mély állapotok, stb., azt gondolom, mást talán, a gyerekeimen kívül, nem fogok tudni így átérezve elveszíteni, most így látom.

  • 2008.12.30 17:14:10Subbantósdi

    De Isten adja, hogy a gyerekeimet ne kelljen elveszíteni.

  • 2008.12.30 17:15:22Subbantósdi

    "az én családomban meg senki nem halt meg 100 év alatt"

    Magenta: ez, ahogy pestiesen szokás mondani, nem semmi!:o)

  • 2008.12.30 17:51:29plussbirka

    "ez a vége mindennek és mindenkinek, aki egyszer kimegy innen, az is csak haladékot kap"



    ezt ki kéne írni minden kórházban :O)

  • 2008.12.30 19:19:05Brumibaby

    plussbirka, ha úgy vesszük, már a szülőszobán, a doktor homlokára (végtére is valszeg őt látja meg először az újszülött)

  • 2008.12.30 19:28:18korall1

    Win,

    Most kivert a víz! Ugye minden rendben van Vele???

  • 2008.12.30 20:26:44rita a felcser

    ''a férjem kerékpárral jár dolgozni és bizony sokszor ideges leszek, mikor nem érkezik haza időben vagy nem érkezik időben a munkahelyére, utóbbiról tudomást szoktam szerezni, mert Messenger-en köszöntjük egymást, mikor beér, na szóval az idióta autóvezetőktől félek, hogy elcsapják...''

    Mar vartam hogy valaki beirja ezt.

    En otthagytam a paromat egy 2 honapos gyerekkel azert mert mindenhova kerekparral jart.Nekem nem kell egy olyan ferfi aki ma van holnap nincs.Persze ez lehet egy leukemia vagy egy vekony szoke kurva is ,de asszem nagyobb esely van ra hogy telefonalnak egyszer a hullamegorzobol,ha allandoan kerekparozik mint az utobbi kettonel.

    Hetente tobbszor latja a gyereket ,furoszti setaltatja stb,de en egy rendes ferfi utan nezek.Es a telefon a hullamegorzobol a masik kurvat fogja ertesiteni ha lesz majd neki.:((((((((Es mar elore felek hogy hogy fog sirni utana a fia .;(((

  • 2008.12.30 20:32:55rita a felcser

    Mert nem volt nap hogy ne lett volna egy oylan erzes a lelkemben mint amilyenrol Win ir a cikkben.

  • 2008.12.30 20:45:33zelzele

    azert hagytad ott mert bicajjal jart dolgozni?

  • 2008.12.30 20:49:21rita a felcser

    Ez volt a fo oka a szakitasnak.

  • 2008.12.30 20:53:37Kiskunsági Cuvee

    A kerékpáros klub nevében tiltakozom. Bár zalában is gázolnak kerekeseket, de nálam ez nem lenne szakítóok. talán még pesten sem. nem lehet, hogy más bajod volt vele, s erre fogtad?

  • 2008.12.30 20:58:41rita a felcser

    Volt baj vele,de azok nem bosszantottak fel minden egyes nap.Ketszer.Reggel es delutan.Sok kicsi sokra megy.

  • 2008.12.30 20:59:18rita a felcser

    Mintsem ozvegy,akkor inkabb egy vidam single-mom.

  • 2008.12.30 21:17:44bes3

    vigyázzatok egymásra.



    és tanuljátok meg a Heimlich műfogást, és az alapvető újjáélesztést. Nem nehéz, és ha egyszer szükség van rá....... :(



    én már olvastam blogot ahol a lány párja legnagyobb valószínűséggel túlélt volna, ha.....

  • 2008.12.30 21:34:45rita a felcser

    Igazad van Bes3, es a gyerekeim (fogak ide vagy oda)osssze fogjak ragni a cukorkat es a gumimacit,ha mar muszajjjjj ilyeneket enni.

  • 2008.12.30 21:51:44emt

    Amikor az ember nap mint nap látja elmúlni az életet, hirtelen, tragikusan, megtanulja megbecsülni minden egyes percét! Nem vagyok még 24, de láttam már egyet-s-mást, és csak annyit tudok tanácsolni Nektek, hogy becsüljetek meg minden percet, és sose feküdjetek le haraggal, mert nem lehet tudni, lesz-e holnap. Ez nem pesszimizmus, csak realitás. Ki kell használni minden pillanatot! Én igyekszem így élni, és egy-egy tragédia árnyékából erőt meríteni. Remélem a történet tényleg hepiend lett! Jobbulást!

    Egy mentős

  • 2008.12.30 21:53:48méregzsák

    Rita: nem muszáj ilyeneket enni.

  • 2008.12.30 22:09:17rita a felcser

    OFF

    Meregzsak eszembe nem jutna ilyeneket adni,en csak csokit eszem ami edesseg ,de felek hogy tiltassal csak azt erem el hogy valahanyszor alkalma lesz mindig raugrik a disznoszutyok edessegekre,ezert inkabb szetragatom...

    ON

  • 2008.12.30 22:35:28dodóó

    Nem fogsz neki gumicukrot adni?

  • 2008.12.30 22:44:28Vierre_

    Én most voltam a sürgősségin hat órát, ez alatt semmi kaki és zokogás nem volt, egy trauma és unatkozó, dohányzó, kávézó "munkatársak".



    Lehet, hogy velem van a baj, a másik posztnál is felrémlett, de inkább nem dörömböltem ezzel, de én úgy érzem, hogy a többségnek a halál és a változás mint az élet része, nem természetes és ezt nagyon sajnálom.

    A veszteség mindig fáj, de én arra tanítom magam és a gyerekeimet, hogy a halál velejárója az életnek, a betegségeinket -szerintem- mi produkáljuk és tudati munkával igen is lehet manipulálni- erről első kézből vannak tapasztalataim. Nem vagyok keleti ember, de én a halált nem félem, ellenben a haldoklást igen.

    Viszont megdöbbent, hogy hány és hány ember képtelen feldolgozni azt a valamit ami viszont már akkor az életünk szerves részévé vált amikor megszülettünk.

  • 2008.12.30 22:50:57anyamadár

    Vierre szerintem a társadalom itt ilyen beállítottságú.

    Régen míg a generációk együtt éltek jobban az élet része volt az elmúlás.

    Most elidegenedtünk, bármennyire is közhely ez.

    A haldoklót kórházba dugjuk (ezért senkit nem kárhoztatok ne értsetek félre) az öregek otthonba mennek vagy nem nyitják rájuk az ajtót a családtagok, csak a szomszédok.



    Nem látjuk, nem törődünk bele, elfutunk előle.



  • 2008.12.30 22:56:45anyamadár

    Az öregség elől is futnak az emberek, mintha nem mernének, akarnának szembesülni vele.

  • 2008.12.30 23:33:13rita a felcser

    OFF elter a tema komolysagatol

    Nem fogok neki adni gumicukrot,se cukorkat.Keksz csoki igen.A formajaval van bajom.Mert nagyon elszomoritott a Peti-s poszt a kisfiu aki egy kerek sikos szoloszem miatt ment tonkre.A cukorka kerek es sikos.A gyerekek pedig figyelmetlenek.

  • 2008.12.30 23:53:02dodóó

    Értem.

    Ezt hány éves koráig fogod betartani?

    Mert nekem ma a 12 éves egy nokedlitól fuldoklott.

  • 2008.12.31 03:56:10Selkt-Sa

    az milyen szar, amikor egy teljesen egészséges és élő közeli rokont veszít el az ember, vagy kénytelen róla lemondani bizonyos okok miatt... és ott még csak nem is lehet vigasztalódni, hogy megváltás volt már neki a halál, meg szép élete volt, meg hát öreg volt már... hanem meg kell békélni a gondolattal, hogy innen bizony már ezzel az emberrel soha többet sehová...

  • 2008.12.31 07:46:30Magenta

    "én úgy érzem, hogy a többségnek a halál és a változás mint az élet része, nem természetes és ezt nagyon sajnálom."



    Vierre, de az élet része, csak nem mindegy, hogy mondjuk egy felmenőmet veszítem el, ami - sajnos - mondjuk ki, természetesnek mondható. Vagy a férjemet. Szerintem ez utóbbit nehezebb elfogadni, főleg, ha az ember még olyan fiatal, mint Win.

  • 2008.12.31 08:56:36hallohallo

    Magenta, egyetértek.

    és az sem mindegy, hogy hogy veszítünk el valakit. egy hosszú betegség alatt a hozzátartozók felkészülhetnek lelkileg, de egy hirtelen balesetnél ez sokkal nehezebb.

    és talán nem is a halált nehéz elfogadni, hanem valakinek a hiányát. hogy többet nincs ott, és a potenciális hiányt is, hogy akkor többé nincs lehetőség megélni vele dolgokat.

  • 2008.12.31 08:56:41csutkababa

    Rita, Emt,mint kollégák!



    Nektek volt már olyan élményetek, mint nekem, amikor édesapám infarktust kapott, és tisztára tudathasadásban voltam, mint rémülettől szűkölő hozzátartozó, és mint egy kívülálló eü. dolgozó.

    Ijesztő volt, hogy hideg fejjel tudtam mindent, ami volt és lehet, hogy mit kell csinálni, hogy mit kell kérdezni és mondani.

    Ugyanakkor egy rémült kislány sikoltozott bennem, hogy apu élj, el ne menj, mert el nem tudom képzelni az életet nélküled!



    Vierre

    Változtatás és halál. Igazad van, kevesen mernek szembenézni vele.

    A haldokló hozzátartozót kórházba vitetik, és nagyon ritka az olyan család, aki vállalja azt, hogy otthon menjen el a szeretett családtag, családi körben, szeretettel körülvéve.



    És érzik ezt azok is, akik otthonba adják az öregeket, a tehetetlenségérzésük általában abban merül ki, hogy feljelentik a személyzetet, hogy nem tettek meg mindent.



    Amikor az exem elköltözött, olyan "kis halál" érzésem volt, napokig, hetekig furcsa volt a dolog, hogy nem ébredek mellette, hogy nincs és nem is lesz.Nem véletlen, hogy a családban történő halál után a válás feldolgozása a legnehezebb.

  • 2008.12.31 09:55:40hinta-palinta

    Csutkababa, nekem is volt, 6 éve a nagyapám agyvérzést kapott,nagyon súlyos fokút, sajnos leukémiából adódót, szinte esélye sem volt a felépüléésre, közben tüdőgyulladása is lett, 1 hét alatt meghalt.Az az 1 hét nekem (is) tudathasadásos volt. Tudtam, hogy nem lesz tovább- eszméletvesztés, horkoló légzés, veseműködés leállása, görcsök minden nap, közben unokájaként reméltem a csodát, hogy meggyógyul a tüdőgyulladásból, azután rendbe jön minden.. És közben úgy ültem az ágyánál és fogtam a kezét, hogy tisztában voltam az állapotával, sírtam, mert nem tudtam mennyit érez egy haldokló abból, amit a hozzátartozója gondol, tesz.Arra gondolok, tudta, hogy én egyik részem már a búcsúra készül, és ezt is szörnyű megélni, nemcsak a hiányt.

  • 2008.12.31 10:43:35hallohallo

    van egy vers, amit nagyon szeretek. nem a halálról szól, és remélem, nem gond, ha ide beteszem.



    Mezey Katalin: Akár a rozsdás késeket



    Műfogból, szemüvegből,

    néhány régi ruhából

    összetákolom

    anyámat reggelente.

    Csontváz lábai közé

    pelenkát simítok,

    harisnyát, szövet-

    papucsot adok rá,

    aztán két kezén vezetve

    kicsoszogunk a nagyszobába.

    Az önállóság bajnoka, ő,

    aki soha nem szorult senkire,

    és a szabadság bajnoka, én,

    aki már kamaszfővel

    elszöktem tőle,

    nem akartam a szigorában élni.

    Csodálkozhat most az, aki

    ismert bennünket azelőtt.

    Akár a rozsdás késeket,

    egymással élesít

    minket az Isten.

  • 2008.12.31 10:58:42méregzsák

    hallohallo: ez ütött...

  • 2008.12.31 11:06:05Magenta

    hallohallo, elakadt a szavam...

  • 2008.12.31 11:30:57Subbantósdi

    hallohallo: köszönjük ezt a verset.

  • 2008.12.31 11:36:47Subbantósdi

    Mindenkinek egészségben, eredményekben és szerencsében gazdag 2009-es évet kívánok!

  • 2008.12.31 12:51:41Selkt-Sa

    hallohallo,

    most sírtam egy nagyot.

  • 2008.12.31 14:12:51hallohallo

    bocs mindenkitől, talán nem a legalkalmasabb pillanat volt (én is sírok rajta mindig, most is). de amikor olvastam a verset, amit méregzsák tett be a másik topikba, eszembe jutott.

    mindenkinek boldog új évet kívánok! inkább ezzel a képpel :)

    www.care2.com/send/card/6450

    (mi csak világbékére és csinos cipőkre vágyunk :))

  • 2008.12.31 14:16:19Nikol8

    A sógornőm 31 évesen, két pici gyerekkel lett özvegy. Szegény sógoromat 4 hónap alatt vitte el a rák. Az egyik fia 4, a másik 7 éves volt akkor. Én azóta is csak állok és csodálom a sógornőm erejét és kitartását. Pedig nagy szerelem volt az ővék, azaz igazi első nagy szerelem, soha nem volt nekik más. Én napokig sírtam, a mai napig nehéz elfogadnom.

  • 2008.12.31 14:23:43Nikol8

    Micsoda kis vidám új évi poszt ez, megyek is, mert kezd elkapni a letargia. (Szegény férjem legalább éjfélig dolgozik ma :(

  • 2008.12.31 16:27:55Nanana

    Most beszéltem egy barátommal, akinek az orvos megmondta - a műtét után - jó, ha egy éve van hátra. Ezt egy éve mondta, azóta javul az állapota. Sose szabad feladni! Nem bíztam benne, hogy együtt lépünk 2009.-be, lehet, lesz még folytatás! Biztos! Már nem a búcsúra, hanem a holnapra készülünk !!!.

  • 2008.12.31 20:02:43momsári

    Istenem, ez kemény, így évvégi történetnek



    de mindenhol ott van a kétség



    édesanyámnál 1 hónapja diagnosztizáltak hasnyálmirigy rákot, máj áttéttel

    egész eddigi életemben azt gondoltam, ez csak másokkal történhet meg, velem nem

    most felébredtem és a félelem beköltözött a szívembe

    a 7 hónapos fiamat ad erőt nekünk





  • 2008.12.31 21:35:10cibetmacska

    Momsári, ma már sokan meggyógyulnak a rákból, ne félj! Adja Isten, hogy Édesanyád is mihamarabb meggyógyuljon, és még sok szép évetek legyen együtt!

  • 2008.12.31 22:14:05soci

    Nekem nem egész egy hónap alatt vitte el édesanyámat az agyrák augusztusban. Apámat nyolc éve a tüdőrák. Mit mondhatnék?

  • 2009.01.01 11:10:35rikavagyok

    nem vezetni részegen. vigyázni magadra és másokra. járni szűrésekre. elmenni orvoshoz, ha gond van. megtanulni elsősegélyt nyújtani.

    és megbecsülni minden percet.



    úgyis jön, ami jönni akar...de ezeket mindenki megteheti.

  • 2009.01.02 21:39:29Vicuska.blog.hu

    Én egyet értek Viere_-vel abban, hogy nem a haláltól, hanem a haldoklástól kell félni. A halál csak egy pillanat, amely elragad, vagy megszabadít, ez csak a körülményektől függ, a haldoklás viszont egy alattomos folyamat, mely felemészti a tested, a lelked, a méltóságod, az egész személyiséged... Nagyon fiatal vagyok, mégis nagyon sok mindenkit vesztettem már el, öreget fiatalt egyaránt. Nen attól félek, hogy egyszer menni kell, hanem attól, hogy túl hosszú lesz az út...

  • 2009.01.02 23:16:13wish73

    Vierre, a halál természetes velejárója az életnek. DE: ha vki leél bő 70 évet, elkezd kicsit rozogább lenni, néha betegeskedik, szed egy-két gyógyszert, kicsit visszavesz a tempóból, aztán szép lassan elindul a lejtőn, akkor egyrészt van időd felkészülni, másrészt nincs az az érzésed, h de, hát baszki, olyan fiatal volt, még annyi minden várt volna rá, hogy miért pont ő, mivel szolgált rá a betegségére, stb.

    szóval ahogy pl. az anyai nagyszüleim meghaltak, az a lehetőségekhez képest elfogadható volt.

    az apai nagyanyám 58 éves sem volt, amikor tüdőrákban meghalt, de "legalább" erős dohányosként volt valami érthető a halálában.

    mert sztem ahhoz, h fel tudd dolgozni, el tudd fogadni vkinek a halálát, ahhoz az kell, h legyen benne, mármint a halálában valami értelem- tudom, h ez így túl racionális, meg az is igaz, h az egész gyászolás önzőségből fakad, magunkat sajnáljuk, de ahhoz, h természetes tényként el lehessen fogadni a halált, ahhoz nem kellene annyi kérdőjelet hátrahagyni. akkor megy.

    és persze anyám betegsége kapcsán jó lecke volt, hogy mennyire nem érünk rá majd egyszer normálisan viselkedni vkivel, akit szeretünk, hanem mindig úgy kell. mert nem tudhatom, h lesz-e alkalmam még elmondani, kimutatni a szeretetemet, ha hirtelen meghal.

    anyám most jól van, de tavasz óta tudom, h minden nap ajándék, és nem tudható, h mennyi időnk van együtt. az ő betegsége is olyan kibaszottul értelmetlen és dühítő.

    és persze az ő esete kapcsán is prímán látszik, hogy a gyógyításra felesküdő dokik egy jó részét már a felvételin sem szabadott volna átengedni, mert laikus számára is triviális dolgokat néztek el nemtörődömségből, dilettantizmusból. és hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, h míg általában orvosok nem minősítik negatívan a kollégák munkásságát, anyám azóta 3 dokiba is belefutott, akik csak kapkodták a levegőt, hogy hogy lehet ilyesmit nem észrevenni, és nem is titkolták a rosszallásukat.

    szóval külön értelmetlenné válik olyan valakinek a halála, akinek 1, meg sem szabadott volna betegednie az adott betegségben, 2, ha már mégis úgy alakult, legalább vették volna észre időben.

    mert így feldolgozhatatlan indulatok keletkeznek az emberben.

    úgyhogy minden este imádkozom és drukkolok mert rohadtul nem vagyok hajlandó anyámtól búcsúzni.

  • 2009.01.04 22:53:38Vierre_

    wish73 én értelek téged és mindenkit megértek. De olvasom a posztokat és olvastam a másikat is és lehet, hogy nem tetszik, de számomra ez is beteges. Tudom, hogy nem vagyunk keleti emberek és teljesen más az élethez-halálhoz való viszonyunk. De a halál akkor is megtörténik ha az ember nem akarja. Így csak egyet tehet, egészséges hozzáállást kialakítani kemény munka árán a dologhoz. Az én hitemben minden betegségnek oka van, feladat, hiány. Annak is aki átéli és annak is aki vele él. Az én apámnak már rég meg kellett volna halnia. Három infarktuson van túl és három agydaganaton, amiből egyet kivettek, egy mindig visszanő, egy meg bent dekkol az agya mélyén. 20 éve van ez így. Akkor egy évet sem adtak neki. Ő egy egyszerű ember és én látom, hogy miért stagnál. Egy: mert nem foglalkozik, nem méri fel súlyosságát ennek, kettő: mert az az ok, ami miatt daganatai vannak is stagnál.

    Én értelek titeket és értem a veszteséget, értem a fájdalmat és értem a kínt. Nem is azt mondom, hogy ezek szűnjenek meg, képtelenség. Én a gyerekhaláltól mindig sokkot kapok, mindig. De nyitott szemmel próbálok járni a világban, nyitott szívvel és a természetes gyászevolúció mellett- amit az egó él át mint hiány és veszteség, szeretném magamévá tudni a lélek/szellem szabadságát is a halálban.

    És ami szembetűnő itt, hogy a többségnek a halál kérdése tabu, vagy mindenképp empatikusan sajnálatraméltó, nem szabad-téma, nem dilemma, nem beszélgetés. Valaki leír egy drámát és a másik részvétet nyilvánít.

    Számomra ez túl -hogy is mondjam- nagy struccpolitika. A halál feldolgozásához a részvét nem elég.

    Nekem ez a bajom ezzel és a másik posztal is.

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta