Bújj ki, itt vannak zsiráfok is!

Zanza!

Vasárnapi szüléstörténetek sorozatunkban kisbalas nevű olvasónk meséli el szülését, amelyben szerinte nem volt semmi extra. A megszokottal ellentétben nem a férje, hanem édesanyja segített neki a szülőszobán, ahol epidurális érzéstelenítéssel bújt ki a 3700 grammos Laura.Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!



Október 30., kellemesen napos reggel, 2 nappal a kiírt időpont előtt. Állítólag ripsz-ropsz elrepül ez a 9 hónap. Persze az utolsó inkább csak úgy repül, mint Gombóc Artúr. Akkora vagyok már, mint egy bálna, és a mozdulataim is legalább annyira lazák, ahogy bevetem magamat a taxiba. A sofőr mosolyogva néz, nocsak, még mindig egyben vagyok (ez a kérdés már kezd kínos lenni, naponta úgy hússzor hallom). A tömegközlekedés, átszállással megspékelve nem az erősségem az utóbbi pár hétben, és most már a séta sem megy valami szaporán (hegyen lakunk), így a taxisofőrök lassan velem drukkolnak.



Háromnegyed nyolcra megyek NST-re, aztán terhesgondozás, oda már 2 hete is úgy kaptam időpontot, hogy „jobb lenne kismama, ha addigra már nem is jönne”. Na, puff, hát én is jobban örültem volna… A kislányom viszont úgy tűnik, remekül érzi magát odabent, időnként beakasztja a lábát a bordáim közé, vagy kedveskedve gyomron rúg, én meg a legvadabb hülyeségekkel kecsegtetem, csak bújjon elő. Azon már túl vagyunk, hogy ki mennyire szereti és várja, milyen klassz a szobája, és eljutottunk az olyan érvekhez, mint: gyere szívem, itt kint vannak még zsiráfok is, na azokat tényleg látnod kell.

Ma még nem sokat mozgott, egy-két óvatos fészkelődés volt csak, így kicsit messzebb szállok ki, hátha felébreszti a séta, a táskámban meg ott pihen egy túrórudi, arra az esetre, ha nagyon megmakacsolná magát. Korán is van, ha lehet, ilyenkor még aludni szoktunk, ahogy elhelyezkedem a fotelben, Laura is kikapcsol. Meg sem moccan a következő 20 percben, akárhogy birizgálja is az asszisztensnő, így aztán felküldenek a doktor bácsihoz, találja ki, mi legyen velünk. Az ítélet: szülőszobai megfigyelés + áramlásvizsgálat, a terhesgondozás után visszajön és megnézi hol tartunk.

Erőtlenül tiltakozom, hogy még egy icipici összehúzódást sem érzek, és a kis imposztor is rúgott közben egyet, nincs mese, hipp-hopp kísérnek a szülőszobai felvételre. Adatfelvétel, gyors vizsgálat, aha, méhszáj nyitva, burok ép, nem úgy nézek ki, mint aki most rögtön szülni fog, irány az ultrahang. Ultrahangos orvos röhög, nézze már kismama, mutogat a gyerek! És tényleg, Laura feltartja a mutatóujját, mintha csak azt mondaná, na most figyelj, anya!

Visszamegyek a szülőszobára, kapok egy ágyat, rám kötik az NST-t, én pedig belemerülök a könyvembe. Tiszta szerencse, hogy van nálam olvasnivaló, már majdnem dél van, mire visszaér az orvosom, megnézi a leleteket, minden oké, gyerek mozog, szívhang rendben. Akkor én mennék is, viszlát. Mehetek persze, szépen ki az osztályra, mert innen már csak két darabban engednek haza. Teljesen nekikeseredek, 4 napos hétvége jön, nem akarok a kórházban dekkolni. Mondom is Laurának, most már tényleg indulás, kicsit sem vicces itt lenni, főleg, hogy még a kórteremben is magam vagyok, aki tehette, hazapucolt az ünnepekre.

Délután bejön anyukám, este a férjem is. A vizsgálat óta kitartóan vérezgetek, de ettől eltekintve semmi különöset nem érzek. Kimegyünk hát sétálni a kórház udvarára, két kör után érzem, mintha már nem csak vérezgetnék. Gyerünk vissza, szólni a nővérnek, hátha. Éppen műszakváltás van, utána megnézik, mi újság. Szivárog a magzatvíz, tehát irány a szülőszoba újra. Ismét vizsgálat, a burok már megrepedt, mehetek zuhanyozni, majd befektetnek a vajúdóba. NST fel, könyv elő, mondhatni „rutinosan” (haha).

„Nagymamás” szülést tervezünk, megkérdezem a szülésznőt, szóljak-e anyámnak, lesz-e ebből baba, azt mondja fölösleges, ki már nem engedhet az osztályra, de valószínűleg alszom egyet, aztán reggel eldöntjük, mi legyen. Na, szép, egyetlen „tervem” volt a szüléssel kapcsolatban, az, hogy a lehető legkevesebb időt szeretném a szülőszobán tölteni, gondoltam, majd csak akkor jövök be, ha már nagyon muszáj… ehhez képest már bő 4 órát sikerült itt heverészni, és még el sem kezdődött!

Mindegy, előbb-utóbb csak kibújik az a gyerek, a könyvemből még egész sok van hátra, kétségbe nem esem. Valamivel este 8 után szólnak, hogy kint vár anyám (a férjem szólt neki), menjek ki, küldjem haza. Hiába küldöm, Anya megmakacsolja magát, ő nem megy, szerinte lesz unoka és punktum. Oké, akkor gyerünk Mami, ha már kiszabadultam, akkor sétáljunk, az az előbb is bejött, hátha igazad lesz.

Háromnegyed óra menetelés után már kezdenek egész szabályos kis összehúzódásaim lenni, úgy 7 percenként. Vissza a vajúdóba, de most már én is azt mondom anyámnak, hogy ne menjen sehová (nem mintha amúgy hajlandó lenne menni). NST felrak, könyv előkap, de nem is olyan jó olvasni, állandóan elvesztem a fonalat. Egyre erősebben folyik a magzatvíz, semmi kétségem afelől, hogy néhány óra múlva előbújik Laura, ha már a termál-fürdőjét ilyen orvul leengedték. 10 körül bejön a szülésznő, költözzek át egy szülőágyra. Ugyanoda kerülök, ahol a délelőttöt töltöttem. Szemben a falon óra, mellette egy kép: pufók csecsemő lóg egy batyuban (lelki szemeimmel látom felette a gólya csőrét, kissé ironikus ebben a helyzetben…).




Jobb oldalamon hallom, egy fiatal lány éppen a kitoláshoz ért, teljesen kétségbe van esve, kezdek rádöbbenni, hogy ez nem lesz egy fáklyásmenet. Már mindegy, pár óra múlva úgyis túl leszek az egészen, és itt jó kezekben vagyunk. Megint megjelenik a szülésznő, kérek-e fájdalomcsillapítást, ő javasolja a gázt. Eleinte nem nagyon akarom, lesz ez még rosszabb is, majd akkor, de végül beadom a derekamat.

Egy darabig próbálkozom lelkesen, be is állok tőle, de ez inkább idegesít, nem illik ide ez a hangulat. Most dolgom van, zavaró ez az érzés. Feladom, köszi, ez nem nekem való. Elmúlik a szédülés, próbálom megtalálni azt a testhelyzetet, ahogyan a legelviselhetőbb, a térdepelés a nyerő. Közben a jobb oldalamon világra jön egy kislány, ahogy felsír, sírok én is örömömben, nemsokára itt lesz Laura is, de jó! Ebben a nagy teremben 5 szülőágy van, oldalt vékony fallal elválasztva egymástól. Egyáltalán nem zavar, hogy hallom, ahogyan mellettem más nők is vajúdnak, szülnek, sőt teljesen feldob, amikor hallom, hogy felsír egy újszülött. Végre itt vagyunk mi is a finisben!

Anyukámat most már beengedik, a férjem kint vár, hiába is küldik, nem mozdul a szülőszoba elől. Sms-t küld, hogy nagyon szeret minket, jól esik, érzem, hogy velünk van ő is. Térdepelve egész tűrhető, de jön egy másik szülésznő, megkér, hogy feküdjek hanyatt, így nem hallja rendesen a pici szívhangját. Nem szívesen fekszem le, érzem, hogy így nagyon hamar ki fogok merülni.
Egy órával később már nagyon fáradt vagyok, és alig tágultam valamit, még nincsen két ujjnyi sem. Döntök, jöhet az EDA, hosszú lesz még az éjszaka és nem szeretném, ha a végére nem lenne elég erőm. Amikor hatni kezd, megkönnyebbülök, érzem az összehúzódásokat, de tudok kicsit pihenni. Anyával beszélgetek, jó, hogy itt van, nem vagyok egyedül. Lassan elmúlik az első dózis hatása, még egyet kaphatok, már 3 ujjnyinál tartunk. Hajnalodik, 4 óra körül mondja a szülésznő, hogy szólnak az orvosomnak, lassan jöhet ő is.

Nem biztos, hogy műszakváltásig meglesz a baba, de reggel meg fog születni. Remek! 5 után megérkezik az orvosom, jó kedve van, viccelődik, bekapcsolják a rádiót, szól a zene, egész vidám a hangulat. A második injekció hatása is elmúlik, most már elég durva kis összehúzódásaim vannak, de a kedvem kitűnő, nagyon izgatott vagyok. Egyszer csak érzem, hogy tolófájások jönnek. Még nem tágultam ki, vissza kell tartani, csak egészen piciket nyomni, hogy segítsem Laura fejét beilleszkedni. Ez nem könnyű, és már olyan türelmetlen vagyok. Aztán érzem, hogy nem bírom tovább, oké, akkor jöjjön a baba!

Felpörögnek az események, ágy kettévesz, lábak a kengyelbe, mély levegő és hajrá! Fél füllel hallom, hogy az orvos odaszól a szülésznőnek „Biztosan a nyakán van a köldökzsinór, azért ilyenek a szívhangok…” Micsoda??? Jól van a gyerekem?? „Jobb lenne már kint neki!” Na, akkor húzzunk bele! Beszűkül a világ, semmi más nem létezik, minden testrészem, minden erőm, minden idegszálam azon dolgozik, hogy Ő megszülessen. Szegény Laura, neki milyen nehéz lehet most! Két fájás közt hangosan beszélek hozzá. Szeretlek Laura, ügyes vagy, mindjárt itt leszel! Mindjárt vége, és kint leszel velem! Gátmetszés.

Ebben a tudatállapotban nem jelent semmit a fájdalom, igazán remekül van megtervezve az emberi test. Kint van. KINT VAN!!! Hűha, mekkora vagy!!! Itt piheg a hasamon, aranyos, meleg, szutykos csomag (meglepően nehéz), azt hittem sírni fogok, amikor először megérintem, de nem jönnek a könnyek, vegytiszta örömöt és felszabadultságot érzek! 7 óra 20 perc, Laura megszületett, 3700 gramm, 56 cm, teljesen meghibbantam a boldogságtól! Még egy kis varrogatás, aztán sajnos felkerülök az osztályra, front van, kell a hely, sokan szülnek. Csak délután látom viszont Laurát, de attól fogva végig együtt vagyunk. Most már egy éves.

Még valamit: én teljesen hagyományos módon, kórházban szültem, nem lebegtem vízben, nem gurultam labdán, a városban, ahol élek, sajnos szűkösek a lehetőségek. Ugyanakkor végig biztonságban éreztem magunkat, tapasztalt és segítőkész emberek vettek körül, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Senki ne keseredjen el tehát, ha nem talál a közelben alternatív szülőszobát, hiszen szimpatikus, megbízható orvossal, felkészült személyzettel, hagyományos körülmények között is lehet nyugodtan szülni!

kisbalas

Blogmustra