Ne lőjük le a dühöngő gyereket!

Zanza!

Amikor egy lila fejjel üvöltő kölyök fetreng előttünk a sáros úton, az agyunk úgy lüktet, hogy látszik a homlokunkon a szívverésünk üteme. És annyira, de annyira szájon csapnánk valakit, hogy kieresszük a gőzt, csak legyen ennek a hisztinek vége, de mi már kinőttünk a hisztiből, így nem mehetünk le dedóba a kölyökhöz.

Ezért aztán „csak” üvöltünk egy idő után, vagy nekimegyünk a Dunának, esetleg szíven szúrjuk magunkat egy kanállal. Pedig, ha egy kicsit jobban belemélyednénk a problémába, látnánk, hogy mindennek megvan a maga értelme, még a hisztinek is. Abban a családban, ahol a gyerekkel folyamatosan harc van, hamar kimerül mindenki. Neveljünk hát tudományosan, ha ösztönösen nem is mindig tudunk!



Tételezzük fel, hogy nincs rossz gyerek, csak olyan, aki szereti a határokat feszegetni és nehezebben szerethető, mondjuk legjobban, amikor alszik. Fogadjuk el, hogy a gyerek mellé valamilyen temperamentum is jár, ráadásul lehet, hogy nem pont olyan, mint a miénk, ami még nehezebbé teheti az elfogadást.

Először is, amellett, hogy megtanítjuk önállóan döntéseket hozni őket, állítsunk fel határokat is. Határozzuk meg pontosan, hogy meddig mehet el, mi az, amit mi még eltűrünk a viselkedésében, s mi az, amit már nem. Amennyiben kiborul a bili nálunk is, ne szégyelljünk férfiasan bocsánatot kérni a gyerektől, ettől nem csak azt érzi majd, hogy emberszámba vesszük őt, hanem azt is megtanulja, hogy mi is emberből vagyunk.

Ne lövöldözzünk vaktában, ne fenyegessük. Ha valamit kilátásba helyezünk (tipikus este, a ” ha nem… akkor…” mondatok alkalmazása), s nem tesszük meg végül, olyanok leszünk, mint a fogatlan oroszlán. A gyerek okos, s nagyon hamar kiszagolja és természetesen kihasználja a következetlenségünket.

A nyafogás elfojtásának például nem az azonnali elnémítás a legjobb módja (sállal, kesztyűvel, fél téglával), bármennyire is feláll a hátunkon a szőr tőle. Amennyire tudunk, ne figyeljünk rá! Ha a gyerek nagyobb, akkor a hisztije is kitartóbb, egyenesen dühkitörésbe mehet át. Az őszülés mellett próbáljuk biztosítani a terepet körülötte, hogy ne tegyen magában kárt, utána pedig, a jó öreg tanácsra hallgatva, szeretgessük meg jól és értessük meg vele, hogy nem jó, amit csinál. A gyerek, mint tudjuk, nem hülye, csak kicsi, építő lehet mindkét fél részére a bizalom és a másik tisztelete. Persze az sem jó, ha túl sok mindent várunk el tőle, mert amíg sokszor hasznos a felnőttes beszélgetés, a túl nagy elvárások is nyomasztóak lehetnek, elvégre ő mégis „csak” gyerek.

Vannak olyan szituációk, amikről tudjuk, hogy teljes bizonyossággal hiszti-generálók. Legyünk ravaszak és hagyjuk, hogy hadd válasszon például ruhát, persze abból, amit mi elé tettünk, pakoltassuk vele a közértben tele a kosarat, és dicsérjünk, dicsérjünk, dicsérjünk!

Ha már beleszaladtunk egy hisztibe, időnyerő technikát is alkalmazhatunk, persze ha elég higgadtak vagyunk a szituhoz. Ha irracionálisan viselkedünk, akkor pont olyanok vagyunk, mint a gyerek, s ezzel csak rontunk a helyzeten. Legjobb helyszín az időnyerésre a szobája, ami kellőképpen biztonságos, ráadásul mi is le tudunk nyugodni, mert nem halljuk a hisztit, s ő is, mert nincs azonnali reakciónk. Persze ez nem az a fajta szobába zavarás, amikor rázárjuk a gyerekre az ajtót és nem engedjük ki, miközben be-beüvöltünk a szobába, hogy most már aztán kuss. Fény az alagút végén, hogy négy éves kor körül a gyerekek általában kinövik a dührohamos hisztiket, addig pedig próbáljunk nem megőszülni.

Ha valaki bővebben szeretne olvasni a témáról:
Alison Mackonochie: A kisgyermekek dührohamai és egyéb rossz viselkedési formák
Hajja & Fia Könyvkiadó, 2005.

Blogmustra