Beöntés, vajúdás, burokrepesztés, császármetszés

Zanza!

A rendhagyóan hosszúra sikerült szüléstörténetben O.U.T. meséli el élete leghosszabb napját: tabuk nélkül beszél az érzéseiről, beöntésről, vajúdásról, amely alatt Dire Straits-et hallgatott, burokrepesztésről, oxitocinról és a császármetszésről. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

09.15. – szülök, de ezt sokáig nem hiszem el

A 40/41. hét fordulónapja, reggel, Honvéd kórház, szokásos CTG, csak a helyszín új, doki néni most itt rendel. Mélyen gyökerező celebalulinformáltságomat mutatja, hogy nem tűnik fel, hogy a Sikk néven futó szakirodalmi kiadvány kiadási dátumától számítva már egy elefánt is lebabázott volna (cirka 3 év), de legalább megy az idő valamivel, amíg a gépen ketyegek.



Szokásos semmitmondó fájások, új jelenségként felfedeztem azonban reggel, hogy akkora lett a talpam, mint a birodalmi lépegetőnek, mert a sportcipőm is csak vazelinnel tudtam felerőltetni… eső esik. Doki néni nézegeti a papíromat, azt mondja, megvizsgál, elimbolygok vetkőzni, de enerváltságomban az öltöző helyett a mosdókagylóba kezdem pakolni alsó és középső ruházatomat. A Honvéd kórház felszereltsége mindig lenyűgöz amúgy, a vizsgálóasztal hidraulikusan emelhető például. Épp ezen élményemet osztom meg a doki nénivel, aki menet közben bennem kotorászik, amikor a mozdulatától bennem reked a szusz, de csak addig, amíg egy rövid vinnyogás kíséretében testsúlyomat és aerodinamikailag kifogásolható termetemet a másodperc töredéke alatt fél méterrel vágom feljebb a csodált asztalon.

- Maradjon nyugodtan! – szól az ukáz, mire csak annyit tudok némán sikoltani, hogy ez nagyon fáááááááááj. A következő másfél perc könnyes zokogással telik, biztos vagyok benne, hogy ezt nem fogom sokáig élve kibírni, tép és szaggat, mintha a húsom vágnák ollóval. Egyszerre megszűnik a fájdalom, tompa sajgás marad, reszket minden porcikám.

- Tudom, hogy ez nagyon fájt, de előre kellett húznom a méhszáját, mert nagyon fel volt húzódva hátra. - Még életemben nem éreztem ilyen pokoli fájdalmat, a szülés ehhez képest macikuki volt. Érdeklődő, majd ájuldozó férfiismerőseimnek utóbb úgy vázoltam: pont olyan érzés, mintha a farkadat kifordítanák egy tömör mozdulattal. Hárman már össze is tudnak kukázni az asztalról, citerázó térdekkel leülök egy stokira, miközben a doki néni instruálja a teendőimet, melyek szerint a Lány szívhangja a fájásoknál leesik, így masírozzunk át a MÁV szülőszobájára, vetessem fel magam (ehhez minden papírt ő elkészít, nekem semmi dolgom nem lesz, csak adjam oda), délután jön, addig egyek valamit, aztán majd meglátjuk, hogy merre megy a vonat. Fél 10 vala, eső esik. Még jó, hogy besírtam magam a Honvéd orvos parkolójába azzal, hogy előadtam az őrnek, hogy szülök.

Fura a tudat, hogy estére akár enyém is lehet a Lány

Mivel minden bizonytalan, mint a kutya vacsorája, így nem is szólok senkinek, ahhoz képest, hogy komplett tömegek jelenlétére tartottam igényt, mint féleleműző, támogató és szórakoztató egységek, szóval ehhez képest kussolok, mert jó hülyén is néznék ki, ha odajönne 10 ember pókerpartyra, dvd-zni, stb, én meg végül mégsem szülök, bocsi. Tipródás tipródás hátán, számolok jobbról balra, és végül az apjának sem szólok egyelőre, délutánig még semmit sem tudok, minek hozzam rá a frászt (bár ő imádja játszani a ’nem vagyok egyáltalán ideges-t’, hellyel-közzel lebukik, például behajt a behajtani tilosban, és nem tűnik fel neki, hogy mindenki dühödten villog rá), hogy aztán vezethessen 900 kilométert síkidegen. Szóval marad az sms Hoxának és Pannának – annyit írtam, hogy ’Anya kezdődik, kezdődik.’

Beérünk a MÁV-ba, igazán fura hely ez a szülőszoba, ha az ember nem csak CTG-t jön csináltatni, hanem karszalagot is kap, és utána maratoni CTG-t nyom, aminek az eredménye egy akkora papír, amivel Peking minden lakosa törölhetne egy kicsit, pedig az marha nagy egy város ugyebár. Aztán fél 12 fele elbattyogok az Előkészítő névre keresztelt helyiség felé, ami igazából egy zuhanyzó, egy retyó, és egy lábterpeszes asztal triumvirátusa. Rendkívül lelkesen várom életem első beöntését, amit ennyien gyűlölnek, az számomra biztos móka és kacagás lesz (kivétel képez ez alól a bárányhimlő, amit 23 évesen szedtem össze egy Volán buszon a piliscsévi óvodásoktól, na, az tényleg kurva szar volt szerintem is, viszont azóta nem utazom Volánnal), szóval a beöntés az egy infúziós zacskó, benne cirka 7 deci langyos vízzel, infúziós csővel, a végén valami gumiszipkával.

Mielőtt közelebbről megismerkednék vele, még gyorsan körbeborotválnak, bár Kovi valószínűleg nem találná elég alaposnak a dolgot, én tojok rá, ha kínai kopaszkutya, akkor kínai kopaszkutya, azon is vannak csimbókok. Aztán jön a beöntés, halk cuppanás, lágy bluggyanás a flaskából, és már langyul is a meleg víz. Némiképp zavarólag hat túlfejlett képzelőerőm, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lesz, ha túlpumpálnak és a magasnyomás a fizika törvényei szerint visszaköszön, de még ezt is megúszom, amikor kicsusszan a szipka, rájövök, hogy simán tudok vigyázzállásban széttett lábbal hanyatt döntve ülni, ami azért nem kis teljesítmény a reggeli méhszájcibálósdi után.

Az utasítás szerint 3 és 5 perc között kell balanszíroznom a lötyivel, se kevesebb, se több ne legyen időben. Érdeklődő kérdésére, hogy maradjon-e, magabiztosan közöltem, hogy áááá, megy ez magától is. És milyen igazam volt. Mert jött. Szóval miután segített lekúszni a szülésznő, rendkívül finom és apró mozdulatokkal, úgynevezett „Csocsoszan, a gésa” tipegő sasszékkal áttotyogok a zuhanyzóba, ami a retyó is egyben, itt lehetőségem nyílik megtekinteni az ablakról levált fólia helyén a szemközti falon dolgozó melósokat, felfedezek továbbá egy másodperc mutatós faliórát, ami ilyen szituációban különösen jól jön. (Az ember 3 bar vízzel a sejhajában nem biztos, hogy jól értékeli az idő múlását).

Repül az idő angyalszárnyakon, egyszercsak gyanús ficcenést érzek alulról… hirtelen felgyorsulnak az események, rádöbbenek, hogy a retyódekli nincs körülbástyázva klópapírral, és hirtelen megbánok minden bámészkodást, másodperc számolást, mert hogy a szarba fogok tudni a sürgető szituációban 40 fokban meghajolni papírozni, ezzel lazítva záróizmaim időzáras feszességén. fénysebességgel tépkedek, egyengetek, mindent a higiéniáért felkiáltással. A szituáció kínosan emlékeztet az Apollo 13 kilövéséhez, igaz, ezt nem adja a BBC, sem a CNN, de még a Budapest TV sem. Bevégeztetett. Gyors zuhanyzás, és már meg is célzom a nekem kirendelt szülőszobát.

Laptop, mp3 lejátszó, könyv, ásványvíz begyűjt, a szoba rendben van, kád nincs, meg igazából egy labdán kívül semmi, de pancsoljon a kardhal ilyenkor, meg a bioanyák. Elmélázom, biztos Zsófi Lolát akarok? Ofélia Gasztroenteritisz méltóbb lenne a bennem szunyókáló csodához, ilyen hülye nevet más úgysem adna. Bebilleg a szülésznőm, hogy bekösse a branült, és rögtön megkapom életem első palack oxitocinját is, indul a mandula. Cirka 12.30 óra vala, feszülten figyelek, hogy mit érzek, de semmi nem történik, csak pontosabbak lesznek a már amúgy is meglévő fájásaim, azt hittem, jobban fog fájni, mi a szar van már. Leginkább olvasok egy novelláskötet, szórakoztatom a jelenlevő Anyut és a szülésznőt, idő megy, mit megy, száguld, a szülőszobán valahogy gellert kapnak a percek, és rohan a mutató, éhes vagyok, de már nem ehetek semmit, iszom, mint a bolond, rágom a szőlőcukrot, de ezt sem éhségre találták ki.

Pár percre egyedül maradok, és hirtelen rám szakad valami villámgyors szívfacsaró félelem: anya leszek. Visszavonhatatlanul és véglegesen. Amire hónapok óta várok, hosszú hetek óta kinyílt méhszájjal számolom a napokat, hogy „csak még ezt a hetet add, még kettőt, hogy legyél már több, mint 36 hetes, hogy a tüdőd érett legyen, hogy a súlyod meglegyen, hogy ne vegyenek el tőlem rögtön, hogy minden rendben legyen, csak ezt add meg” az elérkezett. Itt és ma. A kezemben leszel, és végre megnézhetlek magamnak, hogy ki az, akit annyira vártam, mint még soha semmit. Félek.



Életem legfontosabb randevúja, és én még a kevésbé fontosaknál is féltem sokszor. A fájások már a papír tetején kóvályognak, nyúlik az időtartamuk, sűrűsödnek, görcsölök, mint azokon napokon, de a horror fájdalom még sehol. Megy az idő. Szemrevételezem az orvosi műszereket az asztalon, aztán rájövök, hogy inkább mégsem akarom tudni, hogy mi mire való, mert netán felállok, azt hazamegyek. Ezt egyébként többször átgondolom a mai nap folytán. Vis major eset, a sok beszlopált víztől pisilnem kell, gondolom kisasszézom, pont belép a szülésznő, aszongya hovahova, mondom: „Ááá, semmi, gondoltam hazamegyek”. Rám néz furán, mondom „Csak pisilni”, azt mondja: „Ja, nem mehet már sehova, mert összeesik. Hozom az ágytálat.” Biztos csak én vagyok alkalmatlan, és nem EU szabványméretes a seggem, de nekem ez nem megy. De úgy érzem, a farokcsontom menten eltörik, pedig ezt az akciót szülésre tartogattam.

Délután fél 4, beviharzik a doki néni, hogy vagyok, mondom soha jobban, jójó, akkor mindjárt jön és megvizsgál, bennem a pavlovi reflex felnyüszít, úristen, csak ne a reggelit még egyszer, az nem vizsgálat, hanem Guantanamo. Bevallok inkább mindent, meg az ellenkezőjét is. Tíz perc és visszaér a doki néni és a szülésznő, utóbbi kezében egy ágytál. Vizsgálat jön, mondja a doki néni, gondoltam alkudozóra fogom: „Ha megígérem, hogy nem pisilek be, akkor megúszom az ágytálat?” (Még élénken él bennem az előző ágytálazás emléke). Nem jön válasz, nem jó jel. Naiv vagyok, na. Lábat terpeszt, felhúz, a műszerek közül előkerül egy olyan hosszúnyelű izé, ami leginkább egy hosszúnyelű gyümölcsfa-metsző kicsinyített mása.

Turka indul, úgy teszek, mint aki csak kifele lélegzik, mert úgy nem fáj annyira, de fél perc után úgy érzem magam, mint egy guminő, akire ráült egy elefánt. Lélegzem. Doki néni némi matatás után belém dugja az izét, és a szülésznő alám pattintja az ágytálát, nyomorom tetőfokot ér. Ennél a pontnál döbbenek rá, hogy itt magzatburok fog repedni, de valahogy a dolog többször kicsúszik a kézből, talán, ha harmadszorra sikerül elcsípni a Lány zacsiját, semmit nem érzek, csak a meleg vizet csorogni a lábam között. Megtekintem, tiszta, minimál mennyiségű vérrel. rossz érzésem támad. a burok állandóan kicsúszott Dokinéni ujjai közül, a Lány nem töri magát kifele.

Innentől alakul a történet, a fájások jönnek, a korábbi fix 4 percesek beállnak 3 percesre, és leginkább úgy érzem magam, mint a régi pisiltetős babák, ami fönt be, az alul rögtön ki, alattam egy nagyobb nedvszívó papírpelenka, egy betét, ezeket csorgatom tele a Lány medencéjének tartalmával. Kétes szituációkban filózom, hogy ez most pisi vagy víz, de csak legyintek, bármit, csak azt a kurva ágytálat ne. A pocakom egésze fáj már, 3 percenként indul a görcs, eltart egy percig, már csak hellyel-közzel tudok olvasni, Dire Straits nyomja a fülembe, felhangosítom, amennyire lehet, és amikor a tetejére ér a fájás, akkor elengedem magam, átfolyik rajtam az egész, visz a zene magával, közben agyalok, hogy azért ez baromi messze van attól az emlékezetkieséses időszaktól, amiről többektől hallottam, ez csak egyszerűen kurvára fáj, mintha egy tigris hasítaná borotvaéles karmaival ketté a hasamat, a kurva anyját a gólyának, védett madár az a rohadék???

Ahogy jött, úgy megy is a fájás, a CTG-papír tetejét hasítják a fájások, csak engedni kell, átáramlik rajtam, végre vége, bosszúból ingenis belepisilek a pelenkámba, éljen az ellenállás, toljad te is a szaftot, Lányom. Izgulok. Megnyugtatnak, jól van a kiscsaj, épp alszik a gép szerint, hadd pihenjen, fájnak a fájások, de nem nagyhalál, várom a brutál meneteket. a szomszéd szobában valaki iszonyatos hangokat ad ki, nem sikolt, és nem is sír, hanem morog, először nem is értettem mi ez a hang. Aztán a szőr feláll tőle a karomon, ez iszonyat, rám is ez vár? Áthat a félelem. És az éhség. Éhen döglöm, ez már tuti. Féltem a gyereket. Belém hasít egy ismeretlen rettegés, mi lesz vele, hogy lesz? Kicsi tündérem... rettegek érte.

Eljön a harmadik vizsgálat is, megy az idő, mint a vihar. Tágulás semmi, egy ujjnyi, mint már hosszú hetek óta. Oxitocin duplázódik, hátha majd ettől. Várnunk kell. Doki néni rám néz félóránként, megdicsér, hogy egy hangom nincs, és ez nagyon jól esik, mert ő nem az a dicsérős fajta egyáltalán. Áramlanak a fájások, 3 percenként jönnek és 80 másodpercig tartanak, kicsit kezdem már unni, délután 3-tól este 9-ig sok idő eltelt, és én egy centivel sem tágultam többet, mint egy ujj, magyarán SEMMIT. Körülöttem már mindenki megszült, van olyan szoba, ahol már a második baba sír fel.

9 óra. piszkosul fáj. Széttép a tigris, elkap a hiszti szele, nem fogom bírni, nem bírja a gyerek sem, ha én sem, legyen már VALAMI. Doki néni jön be, kérdezi, hogy vagyok. „Fáradok, nem tudom lesz-e erőm a végéig, ha nem tágultam semmit”. Megvizsgál, kapok még egy kis időt, hátha csoda történik, és a következő fél órában tágulok vagy 3 ujjnyit. De a csodák ma nem abban a szobában történnek velem.Utolsó vizsgálat. „Elfáradt a méhe, nem bírna már többet, megcsászározzuk, jó? És ne aggódjon, minden rendben lesz, jó?” Itt bőgöm el magam el először ma. Én annyira akartam, hogy rendesen születhessen meg, hogy ne a vakító fény legyen az első, amit meglát, és ne egy lyukon emeljék ki erőszakkal. De eltelik két perc és megnyugszom, ennek így kell lennie, el vagyunk fáradva, és a legjobb kezekben vagyunk.

Lámpák felkapcsolva, megkezdődik az előkészítésem, borotválás újra, most a hasam legalján, továbbá bejön egy 160 centis, 60 kilós műtősfiú, betol egy asztalt. Nagyon rosszat sejtek. Átvedlem a műtősruhába, közben épp kifejtem a műtősfiúnak, hogy ugyan már ne fáradjon, majd én átmászom a kocsira, nem tart az semeddig, átpattanok izibe, secperc, mint a gondolat. Szigorú a fűzöld műtős, majd ő átemel. kész. Ez le fog ejteni, a nettó összsúlyom annyi, mint az ő súlya cipőstül, mobillal a kézben. Doki néni benéz, kifejtem neki, hogy nekem ugyan nem kell a bio-hidraulika, majd én átmászom... „Össze fog esni, ne aggódjon, át tudja tenni'. Mellém tolja a szekeret, gyorsan kifújok minden levegőt a tüdőmből, és vattacukorra gondolok, meg bárányfelhőkre, meg Jézusra, aki vízen járt. „Fogja meg a nyakamat' - jön a parancs, és én csimpaszkodok, mint kezdő majom az állatkertben. Átemel, vannak még csodák.

Elkezd kitolni a folyosóra, Anya ott áll, amíg tudott, jött velem, fémajtó szisszen, gurulunk be, belémsikolt a félelem, most jut eszembe a szó: spinális blokád. Az egyetlen pozitívum az arab doki híre, aki maga a gerincérzéstelenítés istene a hírek szerint. Ajtó szisszen, négyszögletes helyiség, nagyon hideg van. Két hatalmas lámpa, fémasztal, üvegfal mögött a melegítőlámpás pelenkázó. Ott lesz a Lányom nemsokára, percek kérdése, Úristen, mi lesz a gyerekkel??? A műtőben állandó pittyegés, bent 4-en dolgoznak, pakolnak, az arcát nem látom senkinek, átemel a srác a műtőasztalra, minden olyan hideg, még sosem voltam ennyire magányos, rettegek, a félelem átjárja még a csontjaimat is, egészen kicsinek érzem magam, „Anyuuu, apuuu segítsetek, mi lesz velem?”- szűköl bennem a gyerek, nem merek sírni sem, szavam sincs, mindenki némán teszi a dolgát, csak akkor szól hozzám, ha valamit csinálnom kell.



Ülök a fémágyon és reszketek, a 3 perces fájások nem kímélnek, jönnek továbbra is, belém szakad a levegő, ahogy domborítanom kell ülve, mögöttem az aneszteziológus, az ő arcát látom egyedül, fedetlen, megnyugtat olajbarna bőre, és a szeme barnasága. „Fáááj”- mondom neki, „Üljön nyugodtan, egy pici szúrást fog érezni, az az érzéstelenítő a másik szúrás előtt. És NE mozogjon” De nehéz a reszketésemet visszafojtani, tényleg csontig hatol a hideg. Közben tapadókorongok kerülnek a mellkasomra, átkötik az infúziót. Szúrás a hátam közepén a gerincemnél. Akkorát ugrom, hogy majdnem leesem az asztalról.. „Na ezt ne, mondom, hogy ne mozogjon!” Sírás kerülget, megfeszítem magam, nyomást érzek a csigolyáimnál, aztán hideg fémes ízt a gerincemben áramolni, de ezen kívül semmit.

Ketten felemelik a lábaimat, kiszíjazzák a felhúzott vádlijaimat, zsákot húznak rá, leszíjazzák a kezeimet, zsákot húznak rájuk. A sarokban valaki műszereket bontogat egy gurulós asztalon, elővesz egy lapos cipőkanalat, tudom, hogy azzal fogják tágítani a vágást a hasamon, de nem tesz boldoggá a műveltségem. Katétert vesz elő a szülésznő, most ugrik a majom a vízbe, érzek vajon majd valamit? Eltűnik a lábaim között, matatás, de nem érzek mást. Hatalmas papírszerű vastag zöld lepedőt bontanak ki, a közepén merev műanyaggal körbevett kör, elém tesznek egy fémrudat és a hasamra igazítják a kört, már nem látok semmit, csak a zöldet. Bejön doki néni, félig beöltözve, két ember ráad bent még egy köpenyt, lassan kezdjük.

Reszketnék, de derékon alul nem tudok, mozgatnám a lábfejem, de képtelen vagyok, ez jó jel, gondolom, de még érzem, ha hozzáérnek, hirtelen marha büszke leszek magamra, hogy a műtét előtt kitöltött papírra két centivel kisebbnek, és 3 kilóval nehezebbnek hazudtam magam, lehet, hogy ezen múlik, hogy ne érezzek semmit? Az aneszteziológus a fejemnél ül, a Doki néni közben elkezdi jódozni a hasam, több percig kenegeti, miközben az arab doki azt kérdezi, hogy érzek-e valamit. Gyorsan mondom, hogy hát persze, hogy érzek, a lábaimat, meg a hasamat, meg mindent, ugye még nem fognak vágni, hello, várjunk még, hát itt még minden kristálytiszta, tuti kevés volt az érzéstelenítő, anyám, én most ebbe belehalok. Átfut a fejemen Apu képe, könyörgök, hogy most segítsen odaföntről, vigyázzon a babára és rám is, „Apa, nekem ezt a gyereket még fel kell nevelnem, bármi is történik, most segíts!”

Hirtelen megkérdezem a mögöttem ülő orvost, hogy mit fogok érezni. „Fájdalmat nem, csak kellemetlen cibálást, és húzás-vonást”. „És a vágás?” A válasz késik pár másodpercet, és azt is sejtem miért, a hasamon mintha egy filctollat húzna át doki néni, „Erre gondol?” - kérdezi az arab doki. Újabb húzás a filctollal, nagyon félek... a baba...szegénykém...mindjárt vége, csak erre tudok gondolni. Életellenes, amit érzek, cibálják és feszítik a hasamat, össze-vissza pakolnak bennem mindenfélét, oldalt fordítom a fejem, Anya ott áll az üvegfal mögött, falfehér, látom, megpróbálok mosolyogni, elég ijesztő lehetek vicsorogva...

Hirtelen közelebb lép a doki néni és a másik orvos a mellkasomhoz, és mind a ketten négy könyökkel kezdik el nyomni a tüdőmet, nem kapok levegőt, nem tudom mi van, de azt tudom, hogy a gyerekemet nyomják ki. Nem akar megszületni. Mit tettem? Szólni akarok, hogy hagyják abba, ne bántsák. De levegőt sem kapok, a következő másodpercben bal oldalt ernyedt kismacska lóg doki néni kezében, nekem háttal, két lila fokhagymagerezd fenékkel, néznék utána, de rögtön viszik el, és nem kérem, hogy mutassák meg, mert nagyon hideg van, meg fog fázni, vigyék a melegbe. „Ugye jól van?” - nyüszítem. A kérdéssel együtt felhangzik a sírás, folyik a könnyem. Most már mindegy, mi lesz, elernyedhetek.

Sokáig pakolásznak bennem, fura szagú folyadékkal mossák át a méhem, zubog a víz, szörcsög a cső, ami elszív. „Oxitocint még, nagyon fáradt a méhe, nem akar összehúzódni”. Lassan vége, „Fémes ízt fog a szájában érezni” - szól az arab doki, és tényleg, mintha vasszöget szopogatnék. Elmegy a fejem mellől, és amikor visszatér, kis csomag van a kezében, közelít felém bal oldalt, már semmi nem érdekel, csak a motyó. Odateszi a fejem mellé, és én nézem a tökéletes arcot, a pici csukott szemeket. „Adj anyának egy puszit” - de hát én adok neki. Megszagolom, ÉN-szaga van. Már el is viszik, tudom, ez az arc beleégett az agyamba, 2008. szeptember 15-én, 23 óra 17 perckor anya lettem, és abban a percben éreztem, hogy ennél erősebb kötelék sose volt és sose lesz a Földön két ember között, mint ami bennem szövődött 10 hónapig, és abban a másodpercben megpecsételtetett.

Összevarrnak, közben már mindenki beszélget, malac vicceket mesél, és a beosztást beszéli meg. Elkészülök, megköszönöm mindenkinek, miután ők megköszönik egymásnak a munkát. Rutinnal fogom a műtősfiú nyakát, átemel, letesz, 8 órán át ne mozgassam a fejem, jön az utolsó tanács. Fémajtók szisszennek, kint vagyok a folyosón, Anya ott áll, még megmutatják a Lányomat fél percre, és aztán elviszik, ma éjjel nem lehet velem, hiába könyörgök, hogy nem lesz gond, de igazuk van, mint később kiderül. Kábult vagyok, valami jobb cucc is lefolyt az infúzióba, elindulunk a Szülészetre, az őrzőben a három ágyból csak az egyik foglalt, enyém a középső, Anya bepakolja a cuccomat, engem megint átemelnek, de már a szemem sem rebben, ágyban fekszem de jó. Csak a telefonom kell, minden más ráér. Anya mesél a Lányról, hogy nem sírt a fürdetéskor, és hogy mennyire gyönyörű, és nem tűnt ijedtnek, és minden rendben van vele, és annyira aggódott, de most már minden jó lesz, pihenjek. Elmegy haza.

3/4 2 van, éjjel. bejön a nővér, van még két üveg infúzióm, egy oxitocin, meg még valami. Kétszer annyi oxitocint kaptam, mint mások szoktak, annyira el volt fáradva a méhem, ennek meg is van a böjtje, kis híján sikoltozom a fájdalomtól, a vajúdás alatti görcsök semmik nem voltak a mostaniakhoz képest. Kapok fájdalomcsillapítót, arra jó, hogy legalább levegőt tudjak venni. elkezdünk beszélgetni a másik kismamával, őt császározták előttem, képtelenek vagyunk aludni, a fájdalom sem hagy, és az izgatottság sem, 6-kor hozzák a gyerekeket, telik az idő, szuggerálom magam, hogy azonnal gyógyuljak meg, babázni akarok gőzerővel, nem érek rá szarakodni holmi vágásokkal.

6 óra. se szó, Se beszéd, behoznak egy csomagot, beteszik a fémkocsiba mellém, és megáll az idő. Benne alszik a világ első Szőlőszem Kisnyula. Magam mellé veszem, összebújunk és abban a percben álomba zuhanok.

O.U.T

Blogmustra