Versengenek a kórházi és az otthon szülők

Zanza!

Megint megnyaltuk a nyalókát, néztünk össze egy sajtótájékoztatónak tűnő "otthonszüléses beszélgetésen". Kevertem a kávém, emelgettem a tollam, körülöttem pedig csupa szimpatikus és okos ember beszélgetett, a szék pedig, amin ültem, majd levetett magáról. Nem, itt most nem szólalhatok meg, mert a düh és a megbántottság fog csak beszélni belőlem, nem akarok én senkit leszólni. Felőlem mindenki úgy és ott szülheti meg a gyerekét, ahol akarja! S mitől ment fel a pumpám, a kávétól-e, vagy a demagógiától, nem tudom.



A beszélgetés megkezdése előtt videóztunk, mialatt támadt néhány gondolatom. Miközben lelkileg támogatom az otthon szülést, bár megérteni nem fogom, azt látom, hogy a nyilatkozó művésznők viszonyítanak. Otthon szültem, mert…, s itt ellentmondást nem tűrő érvek jönnek. Nem szültem otthon, de… s ezután szabadkoznak. Alá- és fölérendeltség, ki a jobb, ki a bátrabb, kinek jár a nagyobb elismerés, amiről persze senki nem beszél, csak gondol rá. Juga Veronika például sírva fakad. És megemlíti, hogy ő gyáva, mert kórházban szült és ha majd megint kellene, akkor is ott fog.



Most hadd álljak meg ennél a pontnál és bújjak elő a cerka mögül! Kikérem magamnak, vagyis kedves Vera, magunknak, hogy ma, a XXI. században gyávának nevezzük magunkat, vagy a szomszéd Rozi minket, mert nem vállaltuk a felelősségét annak, hogy kórházon kívül szüljünk. Mert az otthon szülés erős és hangos kampányának egyenes következménye az, hogy a másik oldal is magára vesz egy s mást.

„…vágás és repedés nélkül szültem meg a 4 kilós fiamat…”, „…36 órát vajúdtam, de nem vágtak…”. Dicsőségverseny, ki nyomott nagyobbat, kinek kisebb a repedése. Ki volt a nagyobb hős? Nekem is van gyerekem. Kettő. Az egyiknél vágtak, mert kellett, és bizonyára rengeteg olyan dolog történt, aminek nem pont úgy kellett volna történnie. A másik minden beavatkozás nélkül és vágás nélkül (nyertem valamiben?) robbant belőlem ki. Mindkettőt imádom és az érzés kölcsönös. Ki meri állítani azt, hogy kevesebbek vagyunk mi együtt, mintha otthon születtek volna? Miért van szó mindig ugyanarról? Miközben diszkriminációról beszélnek az otthonszülés–pártiak, addig én érzem kirekesztve magam, kevesebb és gyávább anyának, mert úsztam az árral. Tényleg, úsztam vele? Mi a könnyebb? Együttműködni az orvosokkal, szülészekkel a kórházban, elindulni nagy csomaggal steril körülmények közé, vagy otthon maradni házi papucsban, az ismert környezetben? Ugye, hogy sarkítok?

A beszélgetésen Kepes Juli, Kepes András lánya azt mondta, hogy nagy bajban lett volna, ha nem szülhet otthon. Mert nem volt más választása. „…Nem féltél?” kérdezték tőle. „Mitől kellett volna jobban félnem, mint annak, aki kórházban esik át a szülésen?” válaszolta. „ Miután megszültem a lányom, később is tudtam, hogy a döntéseket nekem van jogom meghozni az életében, én felelek érte.”

Miközben lélekben századokkal korábbra vágyunk vissza valamilyen ideális aranykorba, ahol a tűz melege mellett az egész család ünnepli a szülést, addig elvárjuk, hogy a repülőgép elvigyen Párizsig, hogy melegvíz jöjjön a csapból, s hogy ne haljon meg a fiunk tüdőgyulladásban. Miközben a jövő és a haladás átrobog rajtunk, egy részünk nem képes ezzel felvenni a tempót. Mit akarunk tulajdonképpen? Amikor az emberek egy része az orvostudományt egy szükséges rossznak tartja, az orvosokat begyöpösödött és hataloméhes pojácáknak, akik, ha nem vigyázunk, eltesznek láb alól.

Görbicz Adria, a Napvilág Születésház szóvivője, valamint dúla, egyenes derékkal állította a jelenlévőknek, hogy nem lehet pontokba szedni azt, ki szülhet otthon. „Az asztalosnak sem írják elő, hogy milyen asztalt csinálhat…” Nos, mindkét gondolatával egyetértek, de elképzelésem sincs, hogyan lehet a két dolgot egymás mellé helyezni.

Az otthon szülés témájában tehát továbbra is nagy a zűrzavar. Miközben a nők alapvető jogáért megy a harc, a hangzavar túl nagy, s a vitákban elveszett energia kárba vész. Néhány lépés távolságról pedig már úgy tűnik, hogy nem a születésről és annak körülményeiről, hanem valami egészen más hatalmi harcról van szó, ahol magát a célt sajnos nem szentesíti az eszköz.

Blogmustra