Gyereknapló: Abigél csak anyának nyávog

Zanza!

Abigél elmúlt egyéves, így kinőtte a bébinaplót, ám nem szeretnénk, ha az olvasóknak hiányérzete lenne, ezért a gyereknaplóban olvashatják további kalandjait és életének fontosabb eseményeit. A bébinapló hamarosan folytatódik a Porontyon, a főszereplő kilétét egyelőre titokban tartjuk.



Állítólag nem lesz könnyű évünk. Spock doktort (akiről egyébként nem tudom, hogy akkor most ciki, vagy nem ciki, mi szoktuk olvasgatni), szóval ő egyenesen azt mondja, hogy a gyerek 15 és 24 hónapos kora között ne is tervezzünk semmiféle változást, éppen elég frusztrált szegény magától is. Puff új lakás, puff kistesó.



Szóval a második évébe lépő kis lényben állandó harcok dúlnak, és egész életét egyféle kettősségben éli, hiszen kezd leválni az anyjáról, rájött, hogy ő önálló ember, van akarata, sőt, mikor megtanul járni bekövetkezik az a fura szituáció, hogy önként, saját akaratából is el tud távolodni az anyjától, ott tudná hagyni, ha akarná. Mert persze akarja, milyen izgalmas új dolgokat megismerni, meg legelészni egy csöppet a réten, de egy idő után, bármilyen ciki besimerni, mégiscsak félni kezd, és visszatér az anyjához. A második év nagyjából ezzel telik, az eltávolodás és a visszatérés közötti egyensúly megtalálásával és ehhez járul még az a borzasztóan frusztráló érzés, hogy már mindent akar, de semmi nem tud mondani, csak mutogatni, meg hümmögni. És ez még állítólag csak a kezdet, a szakkönyvek legalábbis csak rémisztő dolgokat írnak, hogy majd a másfél éves rájön, hogy mi a félelem, és elkezd egyre jobban félni az elválástól, a fürdéstől, a lefekvéstől, nem fog aludni, kimászik az ágyból. Na, hát ennyit a szakirodalomról, nálunk egyelőre – lekopogom- minden oké.



Bár tény, hogy Abigél most megint nagyon anyás, jön utánam, mint egy kiskacsa, sipítozik, hogy vegyem fel, és ez különösen a konyhában, főzés közben idegesít különösen. Nem tudom másnak volt-e ilyen érzése, de én egyszerűen nem értem Abigél viselkedését, sőt, bevallom, belül egy kicsit rosszul is esik. Ha engem lát, folyamatosan nyávog. Nem hajlandó egyedül játszani, csak amíg én is ott ülök, jön, hogy vegyem fel, és ha nem tudom, - vagy nem akarom, - leül, vagy ledobja magát, és sír keservesen. Ha viszont mással van, ő a világ legjobb és legvidámabb kisbabája. Miért csak nekem nyávog?

Megtörtént az első vízválasztó napunk is, nekem ugyanis vidékre kellett mennem, így reggeltől estig az egész napot az apjával töltötte. Kora reggel indultam, egész nap vezettem és rohantam haza fürdésre, de persze bárhogy igyekeztem, nem sikerült hazaérnem. Pedig biztos voltam benne, hogy az apja már halálosan fáradt az egész napi rohangálástól, pelenkázástól, etetéstől, meséléstől, labdázástól, játszóterezéstől, nyávogástól, és Abigél biztosan nem alszik el, amíg haza nem érek, hiszen születése óta minden este én altattam. Mikor végre beestem az ajtón egy kipihent, vigyorgó apukát találtam a kanapén. Abigél? Hát alszik. Megitta a tejet és elaludt. Nem sírt? Nem. Nem nyafogott? Nem. Napközben nem volt nyűgös? Nem. Nem is értem, te miben fáradsz el, ez a gyerek egy angyal.

Blogmustra