Zanza!

Régi olvasónk, Meni osztotta meg tapasztalatait a korai szobatisztaságra nevelés kapcsán. Van, hogy anyósnak nincs igaza, közbejöhet egy hasmenéses betegség, a javaslatokkal ellentétben néha jól jön a szidás is, de a kiskrapek végül megérti a lényeget: nem pelus, bugyi!



Az egész úgy kezdődött, ahogy az az első gyereknél (nála törvényszerűen, a többinél opcionálisan) lenni szokott. Kiolvastam az idevágó klasszikus szakirodalmat, kifaggattam a barátokat, rokonokat, figyeltem a többi gyereket. Anyósom állította, hogy elég két hét, annyira fogja zavarni a pisis gatya, hogy ennyi idő alatt tökéletesen szobatiszta lesz. Mert az ő fiai ilyenek voltak, vagy ennyi idő távlatábólíigy rémlik. Aztán úgy döntöttünk az Apával, hogy talán hagyjuk a gyerekre, de biztos ami biztos, veszünk nyárra egy wc szűkítőt, olyat amin kis fellépő és kapaszkodó is van. Rituálisan összerakták ők ketten, hogy a gyereknek is legyen valami élménye. Aztán vártunk. Néha ráraktuk a klotyóra a cuccot, de nem akarta kipróbálni a kiskrapek. Közben beleestem a szokásos anya-betegségbe (hívhatjuk hülyeségnek is, de attól még így működöm), és elkezdtem nézni, hogy ki nem hord már pelust a bölcsis csoportból. Ez még az átlagnál is nagyon baromság volt részemről, lévén pontosan tudom, hogy a fiam a legfiatalabb, amikor ő kétéves lett júliusban, akkor a csoporttársai két és fél vagy még több. De bíztam a csoport nevelő hatásában, és igazam is lett, mert pár nappal a bölcsiszünet előtt egy reggel ezt hallottam a fiamtól: nem pelus, nem pelus! Bugyiiii! Bugyiii!

Üdvözült vigyorral raktam fel a szűkítőt, vettem elő a bugyikat, majd kevésbé üdvözülten törölgettem egész nap a pisit a gyerek után. Nem vitte túlzásba, talán ha 4-5 alkalommal pisilt be, de annál ijesztőbb volt a reakció: tök viccesnek találta a dolgot. Tanácstalanul álltam a gyerek mellett. Leszidni ugye nem lehet, mert akkor lesújt rám Dr. Spock haragja, viszont nem kéne beállni viháncolni a tócsa mellé, ugyebár. Jött az áthidaló megoldás, magyarázgattam, hogy mit hova kell tenni, "nézd drágám, anya is a wc-be pisil", sőt még apára is ráuszítottam a gyermeket, mutassa már meg, hogyan csinálják a fiúk. Másnap reggel ugyanez elölről, nem akar pelust, de a wc közelébe sem jutunk el. Nem baj, türelem tiszta bugyit terem...

Jött a második hét, és vele egy szép, majd' egy hónapig tartó görcsös, hasfájós, hasmenéses időszak. Ilyen vizsgálat, olyan vizsgálat, ilyen diéta, olyan diéta, hagyjuk ezt most, nem erről szól a poszt. A lényeg, hogy pelus vissza a gyerekre, szegény nem nagyon tiltakozott, mert a napi 12-15 kaki (bár állagát tekintve inkább pisi) mellett neki sem volt kedve a mutatványhoz. Sokszor kakilt a wc-be, de ez nem azért volt, mert olyan ügyesek voltunk, hanem azért, mert görcsökkel kezdődött a dolog, és ha ült a wc-n akkor könnyebb volt nyomni neki, ezért hagyta, hogy ráültessük. Átkarolta a nyakamat, zokogott, és én is zokogtam. Ennyit arról, hogy nem szabad negatív élményeket társítani a vécézéshez, és hogy ne erőltessük, legfőképpen pedig ha már belevágtunk a programba, akkor nehogy egy percre is visszarakjuk a pelust. Még az volt a szerencse, hogy abban a történelmi pillanatban a szobatisztaság volt a legutolsó ami izgatott, témánál maradva szartam rá. De végül elmúlt a betegség, újra hallottam az "anyák álma" mondatot: anya, bugyit, nem pelust!

Jött a harmadik hét, ami olyan volt, mint egy hullámvasút. Mivel a bölcsi utolsó napjait éltük, és a gyerek továbbra is képes volt 15 percenként összepisilni magát, ezért oda még pelusban ment. Néha szólt, és vitték pisilni, néha nem szólt, és ment a pelusba. Talán ha szólok, hogy mostantól nincs pelus, hamarabb célhoz érünk, de az egész éves hajtás után olyan hullák voltak a dadusok, hogy nem volt szívem rákényszeriteni őket, hogy egy nap 4-5 alkalommal fürdessék le a gyereket és öltöztessék át. Gondoltam, jön a szünet, majd akkor. Jött is a szünet, el is raktuk a pelust. Voltak jobb napok, amikor csak egy-két kisebb baleset történt. Voltak rosszabb napok, amikor szinte egész nap felmosóronggyal a kezemben mászkáltam. Megtanultam, hogyan jön ki a folt a padlószőnyegből. Megtanultam, hogy ivás után mennyi idővel gyorsulnak fel az események. Letakargattam a bútorokat, utóbb kiderült, tök feleslegesen, soha semmi nem került az ülőgarnitúrára, székre, mindig lemászott előtte. Az én jólnevelt kisfiam :) És még valamiben szerencsém volt: a kaki az esetek 99 százalékában ment a wc-be. Nem tudom, hogy volt-e köze a betegség alatt elszenvedett dolgokhoz, de az Danielnél hamarabb rögzült, hogy a kakinak a wc-ben a helye. Irigyelt is a sógornőm, akinek egy héttel idősebb, és szintén önmagától leszokó fia ezt nem látta át olyan hamar. Mit ne mondjak megértem, a pisi az végülis csak víz, vagy olyasmi...

A negyedik héten volt a legszarabb. Soha nem tudtam, mire számíthatok. Néha úgy éreztem, hurrá, látom az alagút végét. Néha üvölteni tudtam volna, mert kérdeztem, hogy kell-e pisilni, volt hogy kérdezés nélkül vittem a wc-re, de hisztirohamot kapott. Ezzel kapcsolatban vélemény-különbség alakult ki Apa és énközöttem. Én úgy gondoltam, az a jó, ha kérdezgetem. Apa úgy gondolta, ne kérdezgessem, majd ha bepisil, akkor zavarni fogja. Végül a harmadik megoldás vált be: nincs kérdés, időről időre kézen fogtam, és mentünk pisilni. Pisiltünk, mielőtt elmentünk otthonról, mikor megérkeztünk valahova, mikor hazaértünk. Néha nem jött ki semmi, néha szólt, de néha nem. Vettem bilit, ugyanis a hiperszuper szűkítőből úgy kipisilt a kiskukacos, hogy néha másfél méterre a helyszíntől is takarítani kellett. Itt jegyzem meg, hogy extra magas középső részes Chicco bilit vettem, de abból is kipisilt, kivétel nélkül mindig. Majd a lánnyal talán könnyebb lesz.

Rájöttem, hogy nem az a jutalom a fiamnak, ha megsimogatom és körbeugrálom, hanem ha hagyom, hogy ő "húzza le" a wc-t. Nyomógombos, szarrá is ment a sok nyomogatástól. Anyósék hathatós segítséget nyújtottak, náluk is lehetett pelus nélkül a gyerek, pedig szép régi szőnyegeik vannak. Megtanultam, hogy egy rövidebb sétára is váltás gatyával, popsitörlő kendővel, zacskóval, és töretlen lelkesedéssel kell elindulni. Kifaggattam a nővéremet, hogy mit kell csinálni, ha nyilvános helyen, mondjuk rendelőben jön rá a gyerekre (ezt is megúsztuk, eddig). Rájöttem, hogy például a játszótéren nem kell azonnal lecserélni a pisis cuccot, nem árt neki, ha kicsit abban marad (mielőtt rám ugrik a gyámügy, 35 foknál kezdődik a nyár ezen a tájon, és az még csak a bemelegítés). Anyósom sztorija sajnos sztori maradt így is, olyannyira nem zavarta a gyereket a pisis cucc, hogy fél óra játék után újra belepisilt a gatyába. Gondolom a vizes cucc indikálta a folytatást, egyedül annyit nyertem, hogy nem kérte fel magát kézbe a lépcsőn, feltételezem azt hitte, nem vágom, hogy bepisilt, amíg fel nem emelem. A kis naiv, nem tudja, hogy anya árgus szeme hetek óta a gatyájára fixálódik.

A negyedik hét végén már olyan sikeresek voltunk, hogy a délutáni alváshoz sem tettem fel pelust, mindenhova, orvoshoz, vásárolni, kirándulni, piacra stb. bugyiban, kisgatyában mentünk. Továbbra sem szólt, ha menni kellett, de nagyon szépen pisilt, kakilt bárhol, ahol eszembe jutott. Megtanultunk fára, kőfalra, parkoló autó kerekére, mező közepén. Sőt egyszer úgy is sikerült pisiltetnem, hogy a kezemben fogtam a húgát. Egy kézzel a lánykát tartottam, egy kézzel lerángattam a nadrágot, bugyit, majd ugyanazzal a kézzel irányítottam a sugarat. Ugyanis ebben segíteni kell. Nem tudom, van-e olyan nézet, hogy anya ne fogdossa a gyereket, majd megtanul ő irányítani, egyelőre ez nálunk nem vált be. Mindenkinek az a jó, ha segítek, így nem kell a sikeres pisilés után átöltözni, falat festeni, magyarázkodni a parkoló autók gazdáinak. A bölcsiben, ahol alacsony vécék vannak, ott megy egyedül is, pont rá tudja támasztani a szerszámot a peremre. Merthogy elkezdődött közben a bölcsi, nagyon segítőkészek, adtunk használati utasítást. Még azzal is meglepett minket a kiskrapek, hogy ott bezzeg már szól, első naptól kezdve.

Most, az első hét végén már itthon is szól, virul a fejem erősen, főleg amikor már nem kell pelust vennem. Komoly takarékosság. Élvezem, hogy nem kell pelenkázót keresgélnem (pisilni ugyebár majdnem mindenhol lehet, a komolyabb dolgokat meg reggelre időzítette a szervezete, így azzal sincs baj). Élvezem, hogy végre látszik a fiam alakja a gatyában, nem egy kis csomagot hurcol a fenekén. Élvezem, hogy nem szaglik a gyerek. Élvezem a mosolyát, amikor sikeres a dolog. Élvezem, ahogy gratulál nekünk, amikor minket lát a vécén, pont úgy, ahogy tőlünk hallotta. Élvezem, ahogy kérdezgeti a 9 hónapos húgát, hogy Hanale, kell pisilni? És élvezem, hogy tulajdonképpen egészen hamar túljutottunk ezen a dolgon, pedig féltem egy kicsit az egésztől. Féltem, hogy rákényszerítem a korai kezdésre. Féltem, hogy nem veszem észre a jeleket, és túl későn kezdjük (láttam ilyet, a vége az lett, hogy szinte hetente vitték a majdnem négy éves kislányt orvoshoz, annyira kimarta a pisi, kaki, pluszban minden kis hülye őt csúfolta az oviban). Féltem, hogy túl nagy megrázkódtatás volt a betegség, és félni fog a vécétől, székrekedéses lesz.

És még valami: mindenhol azt írják, hogy szigorúan tilos szidni a gyereket, ha baleset történik. Én sajnos néha megtettem. Nem az első körben - betegség előtt - amikor még láthatóan nem volt neki világos, hogy mit várunk el tőle. Akkor pattant el az agyam, amikor kérdeztem, hogy kell-e, mondta, hogy nem. És két perccel később jött a pisi ezerrel. Vagy amikor el akartam vinni pisilni (gondosan kivártam a játék-szünetet), és hisztizni kezdett, hogy ő nem akar, nem kell. Majd jött a pisi. Tudtam én, hogy nem kéne (mentségemre szóljon, férjem éppen mononukleózissal "múlatta" az időt, és semmiben nem tudott segíteni, némileg hisztis voltam), de egyrészt nem bírtam ki. Másrészt meg nem értettem, hogyha soha nem szidjuk le, fapofával vesszük tudomásul, hogy a földre pisilt (miközben a gyerek röhög, mert neki meg tetszik), akkor vajon honnan fogja majd fel, hogy nem helyes, amit tesz. Az első három hétben a CSAK pozitív megerősítés nem vált be. Gyereke és anyája válogatja, én így utólag úgy érzem, hogy egy KIS szidás nem ártott meg.

Azt egyébként úgy vettem észre, hogy az elején még nem volt rá készen fizikailag a szobatisztaságra, hogy hiába akart ő pisilni (mert látta, hogy az unokatestvérét mennyire megdicsérik érte), egyszerűen nem sikerült. Onnantól számítom a tudatosságot, amikor már egy kis erőlködéssel el tudott kezdeni pisilni, amikor felült a bilire, wc-re. És a csúcsa a tudatosságnak az volt, amikor tegnap elindult a pisi, szólt, és le tudta állítani. A nagyja a wc-be került. Nagyon büszke voltam magamra és őrá, ő meg saját magára. És mivel több mint egy hete, minden reggel tiszta a pelus, ezért ma este megtesszük az utolsó lépést: éjszakára sem kerül rá pelus. Persze tudom én, lesznek még balesetek, itthon is, máshol is. Joga van hozzá, nem lesz harag. De a lényegen azt hiszem túl vagyunk, lassan elrakjuk a bilit és egyéb segédeszközöket. A lányom még csak 9 hónapos, úgyhogy egy darabig a szekrényben fognak porosodni, amíg megint azt nem hallom egy reggel: Anya, nem pelus, bugyiiiiii....

Meni

Blogmustra