Igazán eseménytelenül telnek mostanában a napjaink, nem is tudom, mi van velem. Hiszen majdnem minden nap mászkáltunk valamerre Abigéllel, mostanában azonban valamiért jobban esik itthon maradni, és csak délután indulunk el egy kicsit. Ezen a héten meg aztán különösen magamba gubóztam, hiszen minden barátom a Szigeten van. Ezen már sírtam egy sort tavaly is, így most megkímélek mindenkit egy újabb siránkozástól. 
Most is nagyjából az volt a helyzet, mint tavaly a nagy hasammal, nagy elánnal elhatároztam, hogy én bizony kimegyek a Szigetre, és végül nem mentem. Még kifogást sem kellett keresnem, hiszen a gyerekem apja ismét külföldön van, így nem tudtam volna kire hagyni Abigélt. Érdekes módon azonban ez most kevésbé viselt meg, mint tavaly, pedig igazán nem telnek túl változatosan a napjaink, a karalábéfőzelék és a játszótér között.
Viszont jelentem, hogy elkezdtünk készülni a következő Szigetre, hiszen végre nagy nehezen beizzítottunk egy bébiszittet. A helyzet siralmas, de nem reménytelen. Az első találkozás egy több órás bömbölésbe torkollott, Abigél az éles eszével egy pillanat alatt levette, hogy miről van szó, és onnantól kezdve másfél napig letenni sem tudtam, - még a játszótéren sem - folyamatosan cipelni kellett, félt, hogy lepasszolom valakinek. Azóta találkoztak még kétszer, akkor már sírás nem volt, sőt Abigél enngedélyezett egy kis tapizást is a nénitől, de az, hogy én valaha moziba vagy egyetemre fogok menni, olyan távolinak tűnik, mint egy holdutazás. Van valakinek tapasztalata erről, hogy mennyi idő, míg a gyerek összeszokik egy másik idegennel?
Amúgy most már magam is azt hiszem, hogy az én gyerekem egy különösen nehéz eset, hiszen immár elég sokszor azt kellett tapasztalnom, hogy gyerekek nem kapnak csak úgy hisztérikus rohamot attól, ha valaki hozzájuk ér. Abigél viszont igen. Végtelenül bájos, mindenkire mosolyog, meg minden, de ha valaki éppen csak megérinti azonnal nyögni kezd, és ha az illető nem érti a figyelmeztetést éktelen ordítás a válasz. A múltkor a szomszéd megdöbbenve kérdezte hogy „ennyire csúnya vagyok?”. Nem, nem csúnya, csak nem kellett volna megfognia Abigél lábát. Az apján és anyján kívül senki nem érhet hozzá, de szó szerint senki, ezért nem is tudom itthon hagyni senkivel.
De ezt az aprócska érthetetlen jellemvonást leszámítva Abigél egy angyal, nem lenne igazságos, ha nem említeném meg a jó tulajdonságait is. Például azt, hogy néhány hetes szenvedés után milyen szépen kialakult megint az esti rituálénk. Amikor megijedtem, hogy nem alszik már el cicin, próbáltam egy darabig elaltatni máshogy, de nem sikerült. Hiába énekeltem, ringattam, meséltem, rángattam egy óráig, nagy nehezen aludt csak el, és ha leraktam az ágyába, felébredt. Őszintén be kell valljam, meguntam az egészet, így inkább berakom az ágyba, egy mese, maci a kézbe, és kijövök. Érdekes módon Abigélnek ez sokkal jobban bejött, mint a vállon ringatás. Megkapja a macit, kicsit helyezkedik, hempereg, aztán alszik. Majd reggel pontban fél hétkor jelez, mint egy vekker. Még véletlenül sem alszik egy perccel sem tovább.
