Azé a gyerek, aki felneveli?

Zanza!

Hazaérkezve a nyaralásból, anyám egy gyűrött újságot lobogtatva ül le elém: ”Ezt nézd meg, eláll a szavad is!”. Na igen, mit nekünk, hogy amíg a gyerekekkel sátoroztunk, egy háború is kitört az elmúlt egy hétben! Mi az ahhoz képest, hogy rokonaim ismert képeivel van kibélelve egy sportújság négy oldalon keresztül. Halott nagyanyám, nagyapám, dédapám, dédanyám lapulnak az újságban, s az ismerős képek különösen hatnak rám A4-es mivoltukkal. Nagybátyám ugyanis a fejébe vette, hogy az apja nem is az apja, hanem inkább egy német katona nemzette őt. Van ez így, minden második gyerek elgondolkodik ezen, hogy őt valószínűleg már a kórházban elcserélték, a különbség az, hogy erről csak elenyésző hányad ír könyvet. Odébb vágtam az újságot. A problémát értem, hiszen a téma örök: Apák félelmei, hogy a gyerekük valóban az övék-e, s a gyerekek kételyei, hogy mégis kinek a génjeit viszik tovább.



Számomra talán a leghitelesebb megközelítés az, ha az ember a génháztartását figyelmen kívül hagyva arra koncentrál, hogy az apa fogalmat tágabban értelmezi, nem csupán az egy szem spermium eredetére koncentrál. Az én apám az, aki engem felnevelt. Jól, rosszul, hibázva, emberként, mindegy, hogy végül hogyan, de mellettem volt.

Van egy kék szemű, szőke hajú fiam. Örök vicc, hogy a postás hozta, mert a Remek Ember és én is sötét hajúak vagyunk. Ki tudja, ha nem lenne alapvetően minden tekintetben az apja klónja, lehet, hogy valós félelmei is lennének R.E.-nek. Ez biztosan, valami macsó dolog lehet, egyrészt más mégse dugogassa az ember nőjét, másrészt pedig a genetika az élet mozgatója, naná, hogy örökké akarunk élni, a többi pedig csak filozófia.

Az pedig, hogy ki is volt az apám? Ha visszavezethető egészen az Árpád-házig a vérvonalam, az mondjuk, már teljesen rendben van, s egy bizonyos életkorban nyilván meg kell találnunk a gyökereinket is, hogy megmutathassuk a szomszéd Mici néninek a kutyabőrt.

Szegény Varga Zolinak egy váli kőműves jutott, aki még balhés is volt, hát istenem. Én mondjuk, még mindig inkább bevállalom, hogy ugyanez a váli kőműves a nagyapám volt, aki akár még cigány is lehetett volna, mint a nagybátyám által említett SS tiszt, de hát ízlések és pofonok. Az ember ugye a családját megválogatni nem tudja. Csak az a fránya filozófia ne lenne: Mi erősebb mégis? A vér, vagy a szív szava? Számít, hogy honnan jöttünk? Számít, hogy kinek a gyerekét neveljük, s hogy kinek a vére folyik az ereinkben?

ui: Kedves Zoli. Számomra az apa és anya fogalomkör kizárja a haláluk utáni eltiprást, megbélyegzést főleg ilyen széles hallgatóság elé tárva azt. De hát nem vagyunk egyformák, ha rokonok mégis. Hiszen nem választhattalak...

Blogmustra