Először utazunk négyesben nyaralni. A négy és fél éves, a huszonegy hónapos, meg a két agyonfrusztrált szülő. Persze az indulás közeledtével a hidegfront is megérkezik. Már kedvem sincs az egészhez, főleg, hogy a szállás, amit lefoglaltam, nem éppen ötcsillagos hotel csodás, gyerekeknek szóló animációs programokkal. Mit csinálok én a két izgága fiammal a 30 négyzetméteres faházba szorulva egész héten?
Dél van, mire útnak indulunk. Minek sietnénk? Az eső szakad. Két és fél óra múlva Szigligeten vagyunk. Gyönyörű a hely, és a felhők ritkulnak, néha már le kell hajtanunk a napellenzőt a kocsiban. Elsőre megtaláljuk az üdülőhöz vezető utat. Szőlőskertek közt visz, fel a hegyre, a hófehér falú, árkádokkal díszített épülethez. Miért is nem a főépületben foglaltam szobát? ” Gyerekekkel szabadabb a faház!”- ajánlotta a kedves nő a telefonban a foglaláskor.
Az épület mögé érve csillebérci és zánkai emlékeim rémlenek fel, amint meglátom a kis bungalókat. A panoráma azonban mindent feledtet. Jobbra lent a Balaton zöldeskék vize, balra a Badacsony magasodik fölénk. Miután megkapjuk a kulcsot, nagy levegőt veszek és benyitok. Csak emeletes ágyat ne, csak azt ne! Gondolatban megtörlöm a homlokom! Nem olyan vészes! A fürdő felújítva, hűtőt, tv-t is találunk. A két szobában hat ágy van. Kölykeim persze mindet összeugrálják két perc alatt. A délután sétával telik, bebarangoljuk a csodaszép környéket.
Másnap reggel 18 fok, eső és szél. Pakolunk, irány Kehidakustány! Fedett élményfürdő is van! Meg a bejáratnál kígyózó sorok. Nézelődés közben egyszer csak meglátom a LÁBAT! Azt , amit nem szeretnék magam mellett tudni a medencében. De még azon kívül sem igazán. Szederjes lila szín, tenyérnyi foltokban foszladozó bőrdarabkák. Szememmel intek a férjemnek, és közben kiszalad a számon egy „húzzunk innen!” felkiáltás. A gyerek üvölt, ő márpedig fürödni fog, itt és most! Nincs apelláta. Pasim a klór áldásos hatásait ecseteli, én meg elhatározom, ha 30 méteres körzetben, vagy ugyanazon medencében, amelyikben ejtőzünk, meglátom a LÁBAT, azonnal indulunk. A fürdő tervezésénél mindenre gondoltak. Van óriási élménymedence, baba-mama szoba, éttermek. Egész nap áztatjuk magunkat, a gyerekek imádnak „úszkálni” és habár a kicsinek úszógumistól is sikerül víz alá kerülni, 10 perccel később már fülig vigyorral a képén ugrál a medence széléről, kiabálva, hogy „féjjek, féjjek!” (félek, félek). Érdemes kipróbálni, igaz délutánra számomra már kicsit sok az egy négyzetméterre jutó lábak és kezek aránya.
Előre izgulunk az esti altatási ceremóniától, mert az otthon is egy tortúra. És csodák márpedig vannak! A nagy a meseolvasás után rögtön, a kicsi pedig már cicizés közben elalszik. Részletekkel nem szolgálnék az éjszaka további részét illetően!
Szerdán, reggeli után meglátogatjuk az Afrika Múzeumot Balatonedericsen. Zebrákat, tevéket etetünk és simogatunk, nagyfiunk kipróbálja a pónilovaglást. Aztán bevetjük magunkat a múzeumba, ahol különleges vadásztrófeák és gyönyörű használati tárgyak között nézelődünk, a fiúk meg a Balaton-felvidéken elejtett egyetlen farkas preparált testével fényképezkednek. A teraszra kilépve egy afrikai bennszülött szobra fogad, és elámulok, hogy, hiába hosszú a haja és szoknyaszerű a ruházata, majdnem kétévesem mutogatja: Anaaa! Bácsi! Pedig én simán nőnek néztem volna, olyan kecses volt és ráadásul mögötte álltunk. Okos ez a gyerek, tudtam eddig is, de boldogít a bizonyosság. Délre aztán verőfény és 30 fok, célba vesszük a szigligeti strandot. Gyengébb idegzetűek itt fejezzék be az olvasást. Rémes dolgot fedek fel. A férjem háta szőrös. Nem barnamedve mértékben, de éppen annyira, hogy egy esetleges gyantázást szerintem csak altatásban bírna ki.
Dilemmáztunk indulás előtt, hogy mi légyen a prémmel, aztán arra jutottunk, hogy mivel a borotválás erősítene a szálakon, inkább kihagyjuk, legfeljebb majd nem parádézik póló nélkül, csak amikor muszáj. Elfoglaljuk helyünket a gyerekeknek kialakított kis öböl partján, homokozunk, lábat áztatunk, a fiaim fürdőznek is. Nekem túl hideg a víz. Ekkortájt jelenik meg a PÁR. A hölgy Stage2 optikai tuningcsomaggal, szépen szabályos cicikkel, darázsderékkal, párja kockás hasizommal, focilabdányi muszklikkal és persze mindketten egyenletes csokiszínben pompáznak. Végigpásztázzák a strandot, mint istenek az emberi halandók tömegét, arcukon fagyos félmosoly, ami csak akkor szélesedik, mikor saját testüket simíttja végig a tekintetük. Csatlakozik hozzájuk egy barátjuk és a férfiak homokvár építésébe fognak. A zasszonyka csípőre tett kézzel figyeli ténykedésüket, majd percenként „dráágámm” kiáltásokat hallatva vonja magára a közelben napozó pasik figyelmét. Az enyémet ekkor azonban valami más ragadja meg. Velem szemben a habokból kiemelkedik valaki, akiről nem tudtam eldönteni, háttal áll-e vagy szemből közelít. Egybefüggő fekete szőrzetet látok, viszont arcot nem, csak egy fejet hátulról. Férjemnek intek a szememmel: lám, van a tiédnél szőrösebb hát! Forognak a fejek, mindenkit lenyűgöz a látvány, amikor a homokozó szupermen megnyilvánul: „nézd mááá, Csubakka, bazmeg!”. Én próbálok úrrá lenni az intenzív röhögőgörcsön, férjem, meg „hogyezekmicsodabunkók” felkiáltással már veszi is le a pólóját, szolidarítva a Star Wars-hősnek titulált emberrel. A férfi talán érez valamit a hangulatból, távolabbra úszik, mi meg lassan szedelőzködni kezdünk.
Csütörtökön a szigligeti váré a főszerep. Monumentális! Gyerekekkel több szempontból is izgalmas, főleg, hogy semmibe vesző lépcsősorokon kell felkapaszkodni. Viszont nagyon élvezik! Ágyúk vannak, középkori konyha, és millió gyík sütkérezik a köveken. A látvány pazar, főleg ha nem kell fél szemmel a csemetét lesni, hogy mikor zuhan a mélybe. Kell- e mondanom, aznap este a többi vacsorázó vendég legnagyobb derültségére fiam közli, mától szólítsuk királyfinak.
A hideg péntek megint Kehidára űz bennünket, de nem bánjuk, a meleg víz ellazít és szerencsére a LÁBBAL sem találkozunk. Szombaton Keszthelyre utazunk, ahol délelőtt a Festetics kastély termeiben futtatunk eszmét a párommal, mi szerint felül kéne bírálni a „vissza a természethez”szlogent, amit eleddig szívesen hangoztattunk, mert szó mi szó, a grófék aztán tudtak élni. Férjem nem rajong az agyondíszített kastélyokért, de megjegyezte, ilyen életteret el tudna képzelni magának, én pedig megállapítottam, előző életemben biztosan nemeskisasszony voltam, mert annyira otthon érzem magam Festeticsék lakában. Kisebb porontyunk békésen nézelődik apja karjából (letenni nem volt szabad), a nagy meg mindenhol a tróntermet keresi (gondolom, mint királyfi, valamiféle trónszékre vágyott). Ebéd után sétahajózunk, majd este újra a szigligeti várban időzünk, ahol diósdi fiatalok lovagi tornát mutatnak be. Addigra sajnos elromlott az elem-töltőnk, így nem tudtunk fényképezni, pedig azt a pofát nem felejtem, amit a gyerekeim vágtak a harci üvöltésekkel egymást csépelő, steppelt lovagancúgban feszítő férfiak láttán. Székhez szegezve, leejtett állal ülték végig a műsort. Anyjuk fejét meg majdnem levitte egy hátralendített dárda. Hiába, apa gondosan megválasztotta az ülőhelyet, aztán még megkérte a gyerekeket, hogy mindenesetre búcsúzzanak el tőlem. Eddig tartott! Másnap, hazafelé indulva a 4 és fél éves szemébe tócsa gyűlt, legörbült szájjal kérdezte: visszajövünk még? Persze, hogy bólogattunk.
monsterwoman
