Szülés után 4. hét - többek között szoptatunk

Zanza!

Eltelt az első 28 nap, azaz az első négy hét, vagyis az első hónap. Bontsunk egy gyerekpezsgőt és ünnepeljünk az első hó fordulón, talán, mondom csak talán, a nehezén túl vagyunk, az első hónapot megugrottuk. Ejnye, de gyorsan szalad az idő! Mire kettőt csuklunk, gyermekünk borotvát kap a nyúltól, vagy egy karton intim betétet.



Ne szaladjunk még azért ennyire előre, egyelőre van egy stabilan fekvő babánk. Na jó, szakértő szemek már látják, hogy az a baba a kiságyban már nem is az a baba. Mert a szemei kezdenek huncutok lenni, néha véletlenül oldalra tud pöndörödni, s a fejét egészen szépen ki tudja már ünnepnapokon nyomni, ha hason tároljuk őt. Sőt, ezekben a napokban elcsípjük az első mosolyt is, ami nem a pukinak, pisinek, kakinak szól, hanem szerény személyünknek. Bizony.


Van már valamilyen inci-finci napirendünk is, így kisakkozhatunk magunknak is egy fésülködésnyi, Népszabadságnyi, ÉS-nyi, Kutyák és Lovak-nyi, ….hu-nyi, szemhunyásnyi időt is, amire fixen számíthatunk. A napi rendszeres sétának köszönhetően ismerünk már a környéken minden kutyás és babakocsis sorstársat, fejből vágjuk, hogy hány lépés egy háztömb sétája és valamiért ezekhez a sétákhoz, ha esik, ha fúj, körmünk szakadtáig ragaszkodunk.

Ejtsünk néhány szót a szoptatásról is, hát persze, mint mindig. De most arról, hogy milyen kirekesztő és megsemmisítő érzés, amikor a két kis citromnyi mellből elfogy a kaja. Tételezzük fel, hogy a kezdetektől volt tejünk, nem sok, nem tudtunk egy egész anyaotthont ellátni vele, de volt. Meg fejtünk is mellé, nem sokat, de a lelkiismeret mindig kifejette a majdnem üres mellekből a maradékot. Aztán egyszer csak egyre kevésbé volt elég a gyereknek a kaja, s mi ott álltunk egy estére kiéhezett és ordító gyerekkel, aki minden igyekezetünk ellenére sem hízik. Kétségbeejtő, s kit hibáztathatunk mindezért? Persze hogy magunkat. Pedig fejünk, szoptatunk s közben magunkba döntünk legalább két lavórnyi szoptatós teát, és bennünk van már egy fél patika homeopátiás bogyó is, de még mindig semmi. Amikor aztán először összekeverjük este a tápszert, miután már legalább egy hete nem aludtunk, mert másfél óránként etettünk, a bizonytalanság és lelkiismeret furdalás kettős érzésével etetjük meg a gyereket. Aki aztán boldogan alszik egész éjjel, mert végre szegény jól lakott.

Soha nem értettem a szoptató nők keresztes hadjáratát a szoptatni nem tudók (vagy nehezen tudók) ellen. Bizonyára kétszer annyi kárt okoznak a keresetlen és vádaskodó tanácsok, megjegyzések, mint mondjuk egy jókor bevetett tápszer. Ha pótlást adsz, és mesélsz róla, tuti fix, hogy legalább két mondatban magyarázkodsz. A gyógyszertárban, a parkban a séta közben, a védőnőnél a rendelőben, az anyósodnál, a barátnőknél, egyszóval mindenkinek szabadkozol, hogy miért teszel így, mintha nem éreznéd magad teljesnek. Pedig már kerek egy hónapja, négy hete, vagyis huszonnyolc napja teljes vagy. Kár, hogy sokaknak nem ez a lényeg.

Blogmustra