Gyerekek mobiltelefonnal Kezdetben volt két mobiltelefon. Az egyik a férjem zsebében, a másik az én táskámban. Később – ahogy a lányok nőttek, és naponta egyre hosszabb időre voltak kénytelenek nélkülözni társaságunkat – két újabb telefonnal bővült a családi telefonhálózat, előbb egy „nagylányos” válltáskába, később egy lila virágos hátizsákba vándorolt egy-egy készülék. A típus kiválasztásánál nem volt közöttünk sok vita, mindketten megegyeztünk abban, hogy legyen egyszerűen kezelhető, de ne legyen drága.
Már az első napokban kiderült azonban, hogy utóbbi tekintetében az iskolatársak és barátnők szülei nem feltétlenül osztják a véleményünket, a nemegyszer százezres nagyságrendű csúcskategóriás csodák láttán ugyanis újabb és újabb ötletek merültek fel a vacsoránál azzal kapcsolatban, mire kellene akár félévente lecserélni a meglévő készülékeket. Gyorsan tisztáztuk hát, hogy egy hívásokat és SMS-eket kezdeményezni és fogadni képes telefon tökéletesen kimeríti a használhatóság feltételeit, ugyanakkor oly messze van egy új készülék vásárlásának kritériumaitól, hogy még csak szóba sem érdemes hozni a dolgot.
Viszonylag könnyen túljutottunk azon a problémán is, hogy a készülékbe „gyárilag beépített” kb. ötvenféle csengőhang mellé teljesen felesleges külön pénzért letölteni egy ötvenegyediket és egy ötvenkettediket is – a letöltés mellé „bónuszként” járó és elég nehezen levakarható emelt díjas szöveges üzenetek áradatáról nem is beszélve. Ezek után elégedetten hátradőltünk, hiszen a telefonok minden reggel annak rendje és módja szerint bekerültek az iskolatáskákba, és kikapcsolva várták a tanítás végét. Azon ritka kivételektől eltekintve, amikor valamelyik gyerekem délutánra is elfelejtette bekapcsolni a telefonját, bármikor felhívhattam őket, amikor úgy éreztem, hogy a munkanap hátralévő részét csak úgy vagyok képes kellő hatékonysággal teljesíteni, ha tudom, hogy otthon minden rendben van. Ők nemigen hívtak, vagy ha mégis, akkor szerencsére csakis életfontosságú dolgokban. Például azért, hogy sehol nem találják a kedvenc hajpántot, ami nélkül – mindenki könnyen beláthatja – képtelenség elindulni az angolórára.
Az idilli időszak azonban csak egy-két évig tartott, amikor is azt vettük észre, hogy egyre rövidebb idő alatt olvad nullára a kártyájukra töltött összeg. Az okokat kutatva kiderült, hogy kamaszodó lányaim nagyjából annyi időre képesek és hajlandók megszakítani az iskolatársakkal és barátnőkkel való kommunikációt, míg hazaérnek az iskolából és megebédelnek. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy fülükre ragadt telefonnal tébláboló zombiként léteznek délutántól másnap reggelig, de a délutáni tanulás után (vagy néha már előtte) beizzították a számítógépet, és adták-vették a telefonhívásokat és SMS-eket is. Telefonálásra természetesen szinte kizárólag a mobilt használták (talán valami státuszszimbólum ez a mostani gyerekek között?), holott számtalanszor elmagyaráztuk nekik, hogy a vezetékes telefonunk előfizetési csomagjában korlátlan ingyenes hívás lehetősége is benne foglaltatik hálózaton belül.
Mit tesz ilyenkor egy lelkiismeretes szülő? Először is természetesen belátja, hogy a gyerekei már egy másik korosztály képviselnek, megpróbálja hát felderíteni a motivációkat és a hátteret. Hiába igyekeztem azonban megérteni, hogy alig egy órával az utolsó kicsengetés után mi az a halaszthatatlanul fontos, ami nem várhat másnap reggelig, ezért ezt a vonalat kénytelen voltam feladni.
Következő logikus lépésként az anyagi források megszorítása kínálkozott. Ez is hamar kudarcba fulladt, a lányaim ugyanis tisztában voltak azzal, hogy az önálló mobiltelefon legfőbb indoka éppen az volt, hogy pontosan tudtuk: vészhelyzetben egy gyerek helyzetfelismerő és -megoldó képessége éppen odáig terjed, hogy a szüleitől kérjen tanácsot és segítséget. A mobiltelefonnal pedig éppen ehhez akartunk lehetőséget biztosítani számukra. Így hát azóta kísérteties hasonlósággal folynak le köztünk a párbeszédek időről-időre (egyre rövidebb időről-időre): „Nincs pénz a kártyámon.” – „Ha sikerült egy hét alatt elkölteni róla az egy hónapra szánt összeget, akkor biztosan sikerülni fog a következő három hetet is megoldani belátásod szerint.” – „Mit csináljak, ha baj van, és nem tudlak felhívni benneteket?” Ez mindig hatni szokott, következetes nevelés ide vagy oda…
Ezzel sem oldódott meg tehát a mindig feltöltésre váró telefonkártyák kérdése, jöjjön hát a tudomány. Sokan és sok helyen cikkeznek arról, hogy a túlzott mobiltelefonálás milyen rémségekbe sodorhatja szegény mobiltelefonálót, kezdve a tartós fejfájástól az agydaganatok gyakoribbá válásáig. Szóba került köztünk ez is, a lányaim azonban valahogy úgy kezelik a kérdést, mint megfoghatatlan, soha valósággá nem váló veszélyt, ami talán létezik valahol, nagyon messze, egy másik dimenzióban.
Most viszont a kezembe került a SLEEP 2008 kongresszus anyaga, melyen az alvás kutatásával és az alvászavarok kezelésével foglalkozó szakemberek számolnak be évről-évre legújabb eredményeikről. Az összefoglalókat olvasgatva rábukkantam egy kutatásra, mely a tizenévesek mobiltelefon-használata és alvászavarai közötti kapcsolatot elemezte. Aludni mindkét gyerekem nagyon szeret, lássuk hát.
A svéd kutatók két csoportba sorolták a 14 és 20 év közötti résztvevőket: az egyik csoport tagjai naponta legfeljebb öt, míg a másik csoport tagjai legalább 15 hívást és/vagy SMS-t küldtek. A mobiltelefonálási szokásaik mellett a résztvevőknek be kellett számolniuk életmódjukról, napirendjükről és alvásukról is. Kiderült, hogy a túlságosan sokat telefonálók este nehezebben alszanak el, éjszaka többször felriadnak, másnap kimerülten ébrednek. A pihentető alvás hiánya természetes rányomja bélyegét a nappali időszakra is: feszültebbek, tartós fáradtságról panaszkodnak, és a napi tevékenységekhez szükséges aktivitási szint eléréséhez nagyobb mennyiségben fogyasztanak serkentőszereket (kávét, teát és egyéb koffeintartalmú italokat). Mindezek következtében idővel biológiai órájuk is „átállítódik”, ami egyenes út a probléma tartóssá válásához.
Hozzám hasonlóan a szakemberek is igyekeztek rájönni a jelenség okára. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a mai fiatalok már kisgyermekkorukban saját mobiltelefonnal rendelkeznek, ezért szinte már el sem tudják képzelni életüket nélküle. Ehhez járul még a manapság egyre inkább érvényesülő szemlélet, miszerint a fiatalok úgy érzik, hogy a nap 24 órájában elérhetőnek kell lenniük, máskülönben lemaradnak valami fontosról.
Igen, azt hiszem, a fentieket megosztom a lányokkal is. Hm… most látom csak, hogy a résztvevők körét összesen 21 fiatal alkotta, ami nem tűnik túl reprezentatív mintának… No mindegy, ezt nem kötöm a gyerekek orrára, így talán ez is megteszi újabb érvnek a mértéktelen mobiltelefonálás ellen.
huhhhh
