Emlékeim között élénken él az Égig érő fű című film egyik beszélgetése, ahol Misu, a kisfiú magyarázza Piroskának, azaz a mini Ulmann Mónikának, hogy ő miért is van a nagybátyjánál a Paprika utcai bérházban. Mert kérem a szülei, akik egész évben dolgoznak, elküldték őt oda, abba az ósdi, csupa kő, csupa öreg bérházba, hogy kipihenjék magukat. 
Persze most, hogy újra megnéztem a filmet, ez a kijelentés határozottan vicces, olyan igazi janikovszkys, nekem azonban úgy maradt meg az egész történet, hogy szegény gyerek, biztosan nem kell a szüleinek, mert ki akarják őt pihenni, mint egy munkát. Így amikor nagy mellénnyel azt állítom, sőt a valóságban gyakorlom is, hogy nem árt ám a gyereknek egy kis pihenés a nagyszülőknél, nyilván ferdítek, hiszen direkt stilisztikailag is fordítva mondom, hogy nem mi pihenünk, hanem ők. Elvégre mindenki megérdemel egy kis változatosságot. A nagy kérdés tehát az, hogy nyaralunk-e a gyerek nélkül is, vagy nem. S ha igen, akkor a gyerek is tudja-e, hogy neki az jó?
Persze gyerekenként és szülői nevelési csapásvonal szerint is változhat a hozzáállás. A lányom történetesen az a fajta gyerek, akit bárhol, bármeddig ott lehet hagyni, gyakorlatilag bárkivel, ő remekül feltalálja magát. A fiam nehezen tűri a változatosságot, s néha a nagymamával is, aki szerintem ezerszer jobban tartja, mint én, képes a kerítésnél ácsorogni, hogy mikor jön már anya haza. Mindezek ellenére, még a saját gyermeki emlékeim dacára is azt gondolom, hogy nem lehet összenőve élni, s valóban, egy egészséges lelkületű párnak bizony néha, legalább évente egyszer jár egy kis intim szabadidő. Sőt, legyünk egy picit telhetetlenek, hívjuk rögtön nyaralásnak. Aminek nem kell túl hosszúnak lenni, lehet akár mini nyaralás is, cumisüveg, törlőkendő és azonnal megoldandó feladatok nélküli hosszú hétvége. S az sem baj, ha nem furdal minket közben a lelkiismeretünk, miszerint szegény gyerekünk mit csinálhat nélkülünk, ugyanis bizonyára nagyon jól elvan, mert extra figyelmességet és szórakoztatást kap a kijelölt bébicsőszöktől.
Az is fontos persze, hogy milyen életfázisában hagyjuk otthon a gyereket. Amíg szopik, értelemszerűen nem lépünk nélküle át hét határt, sőt a figyelmesebb és előrelátóbb szülők akkor sem, ha történetesen valamilyen lelki problémával küzd a gyerek, szeparációs félelmei vannak, vagy hasonló problémák.
Vannak olyan szülők is, akik nem éreznek egyáltalán késztetést arra, hogy külön időt töltsenek el a gyerektől. Ki tudja, talán az ő életükben nagyobb törést fog okozni az, amikor a gyerek majd a barátaival megy inkább sátorozni, mint velük, lehet, hogy nem árt erre előre edzeni lélekben. Nem utolsó az az indok sem, hogy a gyerek szociális fejlődésének sem árt, ha néha látja, tapasztalja, hogy a szűk családon kívül is van élet, s a határok bizony mások lehetnek, mint otthon.
Ne legyünk azonban idealisták sem, jó dolog külön nyaralni, de facér párként a homokban fekve hol azon kapjuk majd magunkat, hogy gyerekeket bámulunk, akik homokoznak, vagy pedig azon morfondírozunk álló nap, hogy mit csinálhat éppen most a gyerek. Így vagy úgy, próbáljunk meg egy kicsit lazítani, ha már úgy döntöttünk, nagyon helyesen, hogy feltöltődünk, mert szabadság mindenkinek jár, még a gyereknek is.
