Hogy ez mennyire igaz, nem is tudjuk igazán, mint ahogy azt sem, hány elkótyavetyélt évet halmozunk fel magunk mögött egy rossz házassággal. Miután nővérem másodszorra is kimondja ma a boldogító igent, filozofáljunk egy kicsit azon, hogy hányféleképpen tudjuk a saját fejünkre önteni a kakit, s hogy érdemes-e egyáltalán férjhez menni, avagy az egész fehér ruhás maszlag csak a mi buta fejünkben olyan fontos momentum, a Csipkerózsika-mesék miatt. Mert ha bevalljuk, ha nem, igenis azon nőttünk fel, kislánykorunkban számtalanszor játszottunk a mama kopogós cipőjében, s olykor az ablaktól sem tudtunk órákig elszabadulni, mert a fejünkön volt a függöny fátyol gyanánt. Miért is kell egyáltalán férjhez menni? És jó-e az nekünk, vagy a papír egyfajta biztosíték, és váltó egy olyan világba, ahol a társadalom jobban elismer minket, vagy csupán csak mi érezzük nagyobb biztonságban magunkat.
Ha most megkérdeznék tőlem, hogy volt-e értelme kivágni az ablakon esküvő címszó alatt tíz évvel ezelőtt egy valag pénzt, azért, hogy Sanyi bácsit és Gizi nénit megetessük és bohóckodjunk egyet száz hülye rokon és barát előtt, csípőből azt mondom, hogy marha nagy baromság volt, inkább valami értelmesebb dologra kellett volna szórni azt a pénzt. De aztán, ha mélyen magamba nézek, akkor be kell, hogy ismerjem, hogy alapvetően ez hazugság, mert ha nem bohóckodhatok egy napot soha fehér ruhában és nem „kényszervigyoroghatok” tortavágás közben a kamerába, akkor addig hajtanám a történetet, amíg azért valaki csak elvesz. Az ugyanis idealizmus, hogy nincs szükség arra, hogy feleségül menjünk a remek embereinkhez, mert ma igenis van. Talán azért is, mert ez a normális (muhaha, miközben többen válnak el évente lassan, mint összeházasodnak), vagy mert jól működő ipar épül a ceremóniára, ki tudja. Esetleg azért, mert vagyunk olyan ostobák, hogy elhisszük, bármi is, konkrétan a mi megcsalásunk múlhat azon, ha egy házassági anyakönyvi kivonat lapul a zsebünkben. Régóta gondolkodom azon, hogy miért nincs olyan, hogy házasság határozott időre. Mondjuk egy év van meghatározva először a papíron, s ha nem megy a dolog, egyszerűen semmissé nyilvánítják az egészet. Bár kevésbé romantikus, bizonyára sok ember életét könnyítené meg.
Tesómnak anno sikerült egy igazán barom pasit kiválasztania elsőre. Lehúzott vele 15 évet, szült neki két gyereket, s mindenki elmondhatja, aki ismeri, hogy élete legjobb döntése volt, hogy végül vette a nyúlcipőt, bár egy kicsit, úgy 14 évvel előbb kellett volna. Sokáig hangoztatta, hogy ő, bizony soha értitek, SOHA nem megy férjhez többet. Hogy még egyszer valakihez hozzákösse az életét, ugyan! Bizonyára a tesómmal is csak a csalódottság és az önvédelem mondatta azt, hogy többet nem megy férjhez, s ha jobban belegondolok, ha én egyszer valami oknál fogva újra ilyen döntés elé állok, Isten tudja, hogy mit teszek. Mert az persze rohadt nagy közhely, hogy soha nem mondjuk, hogy soha, de ahogy múlnak az évek, tényleg rá kell jönnöm, hogy alakulhatnak a dolgok körülöttünk egészen megdöbbentően. Tehát az a kijelentésem, hogy soha nem mennék újra férjhez, nyilván nagy baromság. Az öregkoromat ugyanis nem tudom elképzelni férfi nélkül (bár szegények korán kihullanak mellőlünk), s ugyan ehhez papír igazán nem kell, de mi van, ha mégis?
Pedig hát mi is változik esküvő után? Komolyan egy papírtól leszünk megbecsültebbek? Kinek? Több tucat rokonunknak, az utcának, a társadalomnak, vagy esetleg a férjünknek? S ha már megpengettük a megcsalás kényes kérdését, az az ember, aki egy papír miatt nem csal meg, igazából tényleg nem csal meg minket? És még egy utolsó kérdés, ami mindig foglalkozatott akkor, amikor a kismamák még gyorsan férjhez mennek szülés előtt: a lányanyaság egy dolog, ha van mellettünk férfi, csak nyelvtani meghatározó, talán nem bélyeg. A gyerekünket vajon érdekli egyáltalán, hogy apa elvette-e anno anyát, vagy ez is csak indok, hogy férjhez menjünk? Persze minden viszonyítás kérdése, így az is, hogy boldogító-e az igen, avagy nem. Másodszorra bizonyára már sokkal jobban választunk, mert bölcsebbek vagyunk, s mert pontosan tudjuk, hogy mi (és ki) az, ami kell és mi az, ami semmi esetre sem. Javaslom tehát, hogy mindenki rögtön a második házasságával kezdje, akkor jobban jár!
A mai posztot ajánlom Andreának és Fecónak, akik reméljük sokáig lesznek nagyon boldogok…
