„A papa, a mama, a tesó meg én, a legjobb család vagyunk a föld kerekén”, üvölti az ipse, ugrál is hozzá, de nem elég ez, hát nem hallja, hogy énekelnék a gyerekek, mondja, énekeljük közösen, nagyszerű. Kiabálják már a gyerekek is, megfeszül az ín az enyémek nyakán, úgy skandálják az ideális család énekét, aminek szövegét a társadalmi norma írhatta, anya tapsolj, kiált rám megint a gyerek és nevet, énekel, miközben fogalma sincs arról, mit is jelentenek a trillázott szavak.
Egymagam ütöm a tenyerem leghátul az ovis évzárón. Nyugtatom magamat, hogy biztosan nem én vagyok az egyedüli elvált nő ezen a világon, aki tökegyedül neveli a gyerekeit, fel is mérem a terepet egyből, számolni kezdek: kis Balázs anyukája, apukája… Dorka anyukája, apukája… Lili anyukája, apukája… Dühös vagyok. Lehet, hogy nem én vagyok az egyedüli elvált nő ezen a világon, aki tökegyedül neveli a gyerekeit, de az biztos, hogy ezen a ballagáson én vagyok az egyetlen. Na de hoppácska, Tomi anyukája magányosan ül a homokozó melletti padon, róla tudom is, hogy már több, mint két éve elvált, hurrá, meg van mentve a lelkiismeretem, a fater itt is magasról tojik arra, milyen fontos dolgok történnek a kisfiával. Aztán Tomi apukája hirtelen feltűnik a színen, bocs, hogy késtem, de dugó volt, így messziről úgy hiszem, valami ilyesmit mondhatott, aztán kellő távolság megtartva ugyan, de leül a volt feleség mellé.
Nincsen igazság, kedvem lenne elmenekülni, vagy talán a legjobb haveromat felhívni, hogy Szabi gyere gyorsan, játszd el ma délután az apát mellettem, úgy érzem, hogy mindenki engem néz itt, és nem értik, miért vagyok egyedül, hol lehet ezeknek a gyerekeknek az apukája, gondolják biztosan, és látom, jaj már látom is, milyen szánakozva néznek aztán őrájuk, hogy csonka családban nőnek fel, este meg a közös családi vacsorán megbeszélik, hogy én biztosan meg sem próbáltam menteni a házasságomat, és szólnak a gyereküknek, hogy Ödönke, ne csúfold Botit és Rozit, van nekik éppen elég bajuk.
Agyam eldurran, miért kell ezt nekem végigcsinálni, miért. Kovácséknak is pont most kell idejönni hozzám, elhozták az összes gyereket. Marcika valami vallásos iskolába jár, a legkisebb meg még csak két hónapos. Most vesznek új autót, mert Apjuknak nagyon bejött ez az állás, aztán meg gondban vannak, mert nem tudják eldönteni, hogy repülővel menjenek-e nyáron Görögbe vagy autóval, meséli nekem lelkesen. Mutatja is széles, hirtelen gesztussal, merre repül a repülő, mint ezek után kezéből a szalámis szendvics egyenesen Apjuk frissen vasalt ingjére.
Egy ideig néma csend abban a két méteres körzetben, ami minket körülvesz, szinte csak a légy zümmögését hallani, aztán Apjuk foga alatt préseli ki a szavakat, van benne béna, idióta, aztán már szóképet is szerkeszt, ezt már kissé hangosan teszi, hogy hülye picsa, majd lök is egyet a feleségén, amint hazaérünk kimosod és ki is vasalod még ma, vagy nagyon megbánod, utasítja rendre, sír a kisbaba, csitítja az anyja, de Apjuk csak mondja tovább.
Kacagni volna jó, olyan felszabadító, szép mondatok ezek. Eszembe juttatják, miért döntöttem annak idején a válás mellett, miért is nevetek bele mindenki arcába, aki azzal jön, mennyire nehéz lehet három gyerekkel, hahaha, na meg a nagy okosság, hogy férfi kell a házhoz. Hazamegyünk, sütök muffint, súgom az öltözőben Boti fülébe, aztán majd összerakjuk az autópályát, versenyzünk, én leszek a pirossal. Hogy elromlott volna? Oda se neki, anya majd megszereli, ma nem te fogsz ám győzni, majd meglátod. Jó ez így, most már tudom, mindig is tudtam, még ha néha el is bizonytalanodom: minálunk nem ismerik a kölykök az apa szó jelentését, de nincsen kiabálás és nincsen megalázás, meg ijedtségtől síró gyerek sincs. És még vasalnom sem kell.
