Az anyukák között akad mindenféle. Azon túl, hogy kövér, vékony, alacsony, vagy magas, van folyton parázós, mindent maximálisan túlidegeskedős, szervezős és akár végletekig komplikálós is. Az ő életük feltételezem a nehezebb és a stresszesebb. Aztán a másik véglet a ló másik oldala. Egye csak az a gyerek a homokot, kell az emésztésének, és különben sem lesz semmi baja, ha nem ugrálok körülötte állandóan (valaki meg biztosan elkapja a mászókáról estében). A többség két végletes szemlélet között a biztos középúton halad, ugye. Azonban a legerősebb idegzetű anyukák is tudnak néhány alaptalan aggodalmukkal nehéz perceket okozni mind a családjuknak, mind pedig saját maguknak. A legnagyobb hülyeség, amit valljuk be, hogy leginkább a kényelmes apukák és sopánkodó nagymamák szoktak hangoztatni, a „nem veszem kézbe a kicsit, mert leejtem” mottó. Nos, a szerencse úgy hozta, hogy kisbaba született a családba, anyuka nem egy Herendi porcelánmókust hozott a világra, de az kétségtelen, hogy törékeny és nagyon óvatosan kell vele bánni. Amennyiben valaki ennyire fél a gyerek megérintésétől, lehet, hogy érdemes mélyebben utána nézni, hogy húzódik-e valami rejtett aggodalom a háttérben. Sokak szerint minden visszavezethető saját félelmeinkre, pl. anyós fél-e a menyétől, apa a feleségtől, mikor a gyermeket emeli fel? Érdekességképpen elárulom, nálunk mindenki valamilyen módon fejre lett ejtve (én is, de ez jól látszik), személy szerint két unokahúgomat, öcsimet borítottam ki babakocsiból és etetőszékből, köszönik, jól vannak. Ez nem jelenti azt, hogy nyugodtan palánkra dobhatunk a gyerekkel, de egy határozott, s egyben gyengéd fogás, amit mami megmutat, átsegítheti a tétova rokonságot és barátokat a holtponton. A szakértő mozdulatokat remélhetőleg anyának is megmutatják, legkésőbb a csecsemőosztályon.
A másik örökzöld félelem, amivel egészen sokáig eljátszhat egy mami, az konkrétan a "hideg van és megfázik a gyerek" játék. Ebbe a körbe elsőgyerekesként én is beszálltam, s akkor gyakoroltam legelőször önkritikát, amikor ellátogattam tavasszal a gyerekorvoshoz, mert furcsa pöttyök voltak a gyereken. A rendelőben aggódva mellém állt a doki, már az előtérben nézte és nézte, hogy hámozom a rétegeket a kölyökről: body, rugdalózó, vékony pulcsi vastag pulcsi, kis sapka, kocsi anorák, kapucni, vastag takaró a babakocsiban. No, igen, ezek voltak a melegkiütések, még jó, hogy nem nyírtam ki a gyereket (lehet, hogy mégsem alaptalan aggodalom?!), alaszkai ruhában feküdt a baba, miközben én egy kis lenge pulcsiban voltam.
A következő aggodalom tulajdonképpen lehetne egy külön poszt, vagy kettő, mert vannak valóban aggasztó esetek. És mivel a Poronty olvasói közül többen harcos hangulatba kerülnek a mell, szoptatás, fejés szavak hallatán, csak félve írom e sorokat, körülbelül úgy, mintha felvettem volna az üssetek meg! pólómat. Szóval a kedvenc mottóm: „nem hízik eleget ez a gyerek!!”, s közben anyuka aggodalmasan legelteti tekintetét a több réteg hurkán, ami kilóg a rugdalózóból. A varázsszó sokak számára a mérleg.
Ez a tompa eszköznek tűnő tárgy amúgy valóban kétélű fegyver, s még soha nem hallottam olyat, hogy valaki sikersztorit hozott volna össze az otthoni méricskéléssel, hacsak nem zserbót sütött a segítségével. Mert első körben tök jó, hogy tudjuk, hogy mennyit evett a gyerek, ez azonban hihetetlen mélységekbe taszíthat minket aggódó anyukákat, sőt, hamar mániákussá válhatunk. Hogy van az, hogy a múltkor megevett Pityu 120-at, most meg csak 70 ml-t? Világos, hogy kevés a tejem, rátöltök valahonnan, valamit. Szélsőséges esetben tápszert (azzal tisztában vagyunk, hogy számos esetben nélkülözhetetlen a tápszer), mert Pityu éhezik, nem elég neki a tejem, nem jó minőségű a tejem, nem tudja kiszopni a ciciből és még sorolhatnánk. Mivel nem vagyok szoptatási tanácsadó, sőt, jómagam is vágtam már ki a kertbe mérleget dühömben, csak elképzeléseim vannak az ideálisan szopó gyerekről. A mérleg azonban nem tartozik a jól szopó gyerek-szetthez. A "biztosan éhezik a gyerek" népi játék folytatása nagymamakorunkban a „bizonyára nagyon éhes vagy, látom a szemeden” című móka, de ez (is) egy messzebbre mutató történet.
Saját paráinkon évekkel később persze jókat nevetünk, de adott helyzetben azonban életünk egyik legnagyobb problémájának tűnik bármelyik, nem is alaptalanul. A parázást sosem lehet elég korán kezdeni. Lányom már parázik. Azon, hogy egyszer ki fog hűlni a nap. Most akkor mit is mondjak neki?
