Alaptételnek tekintettük, hogy a házimunka szükséges, ami ráadásul mindig makacsul újratermeli önmagát, ennél fogva csatát lehet nyerni ellene, de háborút nem, továbbá távolról sem reprezentatív felmérésünk szerint nincs olyan ember, aki mindenféle házimunkát egyforma kedvvel és lelkesedéssel végez.
A majdnem 17 és a majdnem 15 éves lányommal így mostanra nagyobb konfliktusok nélkül eljutottunk odáig, hogy egyfajta spontán munkamegosztás működik nálunk, amiből mindketten a kedvük és idejük szerint veszik ki részüket – továbbra is fenntartva, hogy a házimunka nagyobb része továbbra is a felnőttek, vagyis én és a férjem feladata (pontosan ilyen sorrendben, ami azért nem nélkülözi az ésszerű munkamegosztást). A lányok így szép lassan megtanulták a legfontosabb dolgokat, és itt nem elsősorban arra gondolok, hogy tisztában vannak például azzal, hogy mit mivel tisztítunk, vagy hogy a gyapjúpulcsinak még köszönő viszonyba sem szabad kerülnie a mosógéppel, annak majdnem hideg víz és gyapjúmosószeres kézi mosás dukál. Kis praktikákat is ellestek tőlem, ilyen például az, hogy gyorsabb és kevésbé unalmas egy mechanikus munka (például a vasalás), ha valamilyen érdekes tévéműsor idejére veszem elő a vasalódeszkát és a vasalót.
A technikai ismereteken túl fontosabb eredménynek tartom, hogy kialakult bennük az igény a szépre és a rendre, és szemünk van arra is, hogy észrevegyék az elvégzendő munkákat. Ezt ugyanis mindenképpen biztató jelnek tekintem arra nézve, hogy a dolog később, amikor már saját családjukban végzik a házimunkát, nélkülem is működni fog. Éppen ezért nálunk nem jelent gondot a „ki vigye le a szemetet” más családban örök problémája, mert nem lépik át huszonötször a tele szemeteszsákot, hanem elmenőfélben valaki mindig felkapja és külön kérés nélkül a rendeltetési helyére, a kukába juttatja. A szennyestartó sem kénytelen a befogadóképességét többszörösen meghaladó mennyiségű ruhát tárolni, mert a szennyes akár a közreműködésem nélkül is bekerül a mosógépbe. Tudják, milyen hőfokon és mivel kell mosni, és a piros zoknit még véletlenül sem keverik az ágynemű közé.
Természetesen a férjem nem három aranyglóriás szenttel vagy öntudatos élmunkással kénytelen megosztani az életét. Nálunk is vannak szeretem és kevésbé-szeretem munkák. Mostanra megtanultam, hogy nem ugyanaz a gyerekem jön, ha ebben vagy abban plusz két kézre van szükségem. Olyan is van, hogy egyik sem jön… aztán mégis. Biztos pont viszont, hogy a takarítási tervből nyugodtan kihagyhatom a szobáikat, mert ott – némi kilengésektől eltekintve – alapvetően mindig nagyjából rend van. (Ha átmenetileg mégsem, megjegyzések helyett inkább egyszerűen be szoktam csukni az ajtót. Külön topikot lehetne nyitni a mindig kaotikus gyerekszoba örök problémájáról is, de ezt meghagyom a nálam avatottabb szerzőknek.)
A nagyobbik lányom szívesen vasal, és akár a húga szobájának rendben tartásába is beszáll, ha úgy alakul. A kisebbik lányomra inkább a konyhában számíthatok, kérés nélkül is besegít a főzésbe, terítésbe. Mára egészen megszoktam az otthonülős hétvégeken elhangzó „nem sütünk valamit?” kérdését is. A bevásárlásban felváltva vesznek részt, ehhez viszont valamiért mindig „hivatalos felkérés” szükségeltetik, akkor viszont valamelyik biztosan jön (na jó, majdnem biztosan). A zöldségeket-gyümölcsöket nyugodtan rájuk bízhatom, az ár-érték alapján általában jól választanak. Az „adott ételhez az állat melyik alkatrészét válasszuk” kérdéshez egyelőre nem mutatnak túl nagy affinitást, de sebaj, a hentespult előtt – mintegy magamnak – azért mindig eldünnyögöm, hogy mit és miért veszek.
Cserébe csak „válsághelyzetben” kérem őket olyanra, amit nem szívesen végeznek (időnként előfordul). Cserébe mindig én mosogatok, mert arra nincs más önként jelentkező – és közben bizakodom, hogy ez később, éles helyzetben előzetes gyakorlás nélkül is menni fog nekik. Cserébe nem csinálok elvi kérdést abból, hogy zűrösebb és hajtósabb iskolai időszakokban én teszem rendbe és etetem meg a tengerimalacot, ami egyébként az egyetlen olyan feladat, ami kizárólag az ő reszortjuk (lenne).
A gyereknevelés során szinte naponta felmerülő kétségek és bizonytalanságok között viszonylag biztos pont volt, hogy a házimunka kérdésében legalábbis jó úton haladunk. Egészen mostanáig. Mígnem éppen itt a Porontyon valaki a tévét bambán bámuló, üres tekintetű Hamupipőkét vizionált, amikor egy másik téma kapcsán leírtam, hogy a nagyobbik lányom tévézés közben időnként ki is vasal – kellemest a hasznossal. Akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam: tényleg szánni való Hamupipőkét neveltem? Tényleg rögtön a gyermekmunka réme merül fel, ha a gyerekünk időnként besegít a házimunkába? Aztán ma délután hazajöttem, és a reggel még tele szennyestartó helyett kiteregetett ruhák vártak. Akkor megmelegedett a szívem… és megnyugodtam.
huhhh
