Túl vagy már a dackorszakon, a földönfekvős hisztiken, az embertelen trükközéseken, s azt hiszed, hogy végre hátradőlhetsz és élvezheted, hogy van gyereked. Mert elvan egyedül is, jókat beszélgettek, neked is szórakoztató programokat szervezhettek, egyszóval végre learathatod az első évtized befektetett munkáját. Aztán fölébredsz, mert a meleg segged a hideg falhoz ért.Azon a ponton már rég túl vagy, hogy keresd a babaszagú kis tündért a langaléta, pattanásos és serkenő bajuszú gyerekben. Időd nagy részét az foglalja le, hogy próbálod megérteni önmagának is nehezen elviselhető gyermekedet, akinek a világ jelen pillanatban az ellensége. Trükköznél te most is, de az a fene nagy, sarjadó öntudat átlát minden szitán és bármit csinálsz, pozíciódból adódóan, az esetek hetven százalékában ciki vagy. Drága kamasz gyermekünkben ugyanis dolgoznak a hormonok. Egy számára is nehéz időszakba csöppent bele és nem igazán tudja eldönteni, hogy ő most ki is valójában. Egy határon áll, már nem gyerek, minden porcikájával az ellen tiltakozik, hogy bárki is annak tekintse, de a lelke mélyén még az. Így történhet meg, hogy míg felül tapi top van rajta és stikában már kihúzza a szemét, a boltban, ha választania kell, Hello Kitty-s bugyi után nyúl.
Legtöbb szülő alig várja, hogy elmúljon a kamaszkor mindenki számára nehéz időszaka. Soha annyi vita és veszekedés nem volt még a családi fészekben, mint ebben az életszakaszban. Hiú ábrándokat ne dédelgessünk, a legjobb fej gyereket is megviseli a serdülés. Hát még a szüleit! Mert megint meg kell húzni azokat a határokat, amiket kisgyerekkorban már egyszer felállítottunk. A kamasz ugyanis újra próbál minket, megint beméri, hogy meddig mehet el. Ha egészséges légkörben nőtt föl és sikerült olyan szülő-gyerek kapcsolatot létrehoznunk, amelyben a bizalom a legfőbb kapocs, nagy csalódások nem érhetnek. Remélhetőleg, de persze erre sem kaphatunk ígéretet.
Gondoljunk csak saját vad kamaszkorunkra! Hány olyan emlékünk van, amiből nem is tudjuk, hogyan jöttünk ki épségben. Min múlott az, hogy a dolgok jó felé billentek és nem mentünk el valami egészen rossz felé. Amikor a haverok mégsem mentek haza, hiába volt már éjjel, mi mégis hazakínlódtuk magunkat minden áron. Amikor kipróbáltuk a füvet, de a mákteából már köszöntük, nem kértünk. Amikor olyan jópofa volt iszogatni, de mégsem ültünk be a részeg haverunk mögé a kocsiba, aki végül felcsavarodott a fára. Ki vagy mi fogta akkor a kezünket, ma sem tudjuk, csak reméljük, hogy volt valami köze hozzá annak, hogy a szüleink jól és okosan neveltek minket.
Egy világ dől bennünk össze, ha a gyerek hazudott. Miközben nem vesszük észre, hogy olyan szoros gyeplőt tartottunk, előre számolva minden lehetséges buktatóval, hogy a gyereknek gyakran más választása nemigen marad, mert nincsenek eszközei a megoldáshoz. Csalódunk hát magunkban is, idegen vizeken hajózunk, ismeretlen számunkra a gyerekünk, de saját magunk is. Mit kellene tennünk, hogy elnyerjük a bizalmukat? Ami ebben a korban a legnagyobb kincs, kulcsot a jó útra terelésükhöz csak ezáltal kaphatunk.
Úgy érezzük, hogy a védőháló kikerült a gyerek alól, már nem vagyunk rá hatással. Sokkal inkább irányítja őt a Tóth Robi, a fél 11.b, vagy akár a Viva televízió. Pedig, s ezt csak később látjuk meg és később értjük meg, ott van a gyerekben elvetve, még ha mélyen is a normális viselkedés minden magja és előbb-utóbb a rút kiskacsából érett és komoly fiatal felnőtt lesz, akire határtalanul büszkék lehetünk. Csak a kamaszkort éljük túl valahogy, mert hát elköltöznünk addig mégsem ér. Addig is hol találhatjuk meg a kamaszban azt gyereket, akit imádhatunk mindenek felett?
