Nemrég, mikor hasonló negatív gondolataimat ecseteltem egy ismerősömnek és tanácsot kértem tőle, nagy szemeket meresztett rám és azt mondta: „Miért nem kérdezed meg a lányaidtól, hogy ők mit változtatnának rajtad, milyen anyukát szeretnének?”
Nehezen szántam rá magam a kérdés feltevésére, féltem, hogy azt fogják mondani, hogy teljesen mást, mint amilyen én vagyok. Ölembe vettem az ötévest és megkérdeztem tőle, milyen anyukát szeretne. Először azt mondta, olyat, mint a Szilvi óvó néni. (Elsápadtam és elakadt a szavam.) Megkérdeztem, hogy miért, ő milyen? A válasz az volt, hogy ő egész nap játszik velük. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy anyának dolgoznia kell, és sokkal többet szeretne játszani velük, és így is tenne, ha megtehetné.
A sarj ezen elgondolkozott. „Tényleg?” – tette fel a kérdést. Mikor meggyőztem, rövid töprengés után rám nézett és azt mondta: „Anya, szeretlek. Te vagy a legszebb.” Majd szorosan átölelt. Bár ezek a szavak nekem mindennél többet érnek, azért én mégiscsak igyekszem még több időt szakítani arra, hogy többet játsszak velük. Hogy pár év múlva is azt mondják: nekik úgy vagyok jó, ahogy vagyok.
Ti feltettétek már a kérdést a gyereketeknek?