Anya hisztisebb, mint a fia

Akinek nincs hisztis gyereke, az tulajdonképpen nem is hiszi el, hogy van olyan, hogy hisztis gyerek. Még csak városi legendának sem gondolja, egyszerűen önmagában simán elítéli azt az anyukát, akinek történetesen hisztis gyereke van. Nyilván azt gondolja, hogy nem a gyerekkel, hanem a másik anya nevelésével van valami baj. Azért állítom ezt határozottan, mert amíg csak nem hisztis gyerekem volt én is a fent említett, öntelt anyuka voltam. Fölénnyel kezeltem minden problémás gyereket és családját, mert én, persze feltaláltam a spanyolviaszt és mindent tökéletesen csináltam, azért lett ilyen lányom.


Nos, ennek következtében, mivel hiszek a sors kiegyenlítő hatásában, jól megkaptam a fiam, aki szembesít azzal a ténnyel, hogy eddig pusztán bazi nagy szerencsém volt. Nézem Andrist, ahogy ül az aktuális hisztijének rohamában a földön a bolt közepén, nem mozdul. Én sem. Végül is letojom, kiröhöghetnek, ez a harc a színfalak mögött zajlik úgy is. Kivárom, amíg ő unja meg előbb és végre méltóztatik felállni és 60 méterre utánam jönni. Jön szembe és rádöbbenek, hogy szembetaláltam 32 évesen magamat saját magammal.

Ez a felfedezés pedig nem elég, hogy megrémiszt, de egyúttal kudarcérzéssel is eltölt. Mert halvány lila dunsztom sincs, hogy hozzám mi a kulcs. Erről a Remek Embernek biztosan lenne néhány jó gondolata, bár attól tartok, hogy keményebb veszekedéseink alatt ő is pontosan azt a tehetetlenséget érezte, amit én egy alig egy méteres kölyökkel a bolt közepén. Andris hisztijét ugyanis pontosan tudom, hogy miből fakad. Persze a dackorszakból is, de pici önismerettel látom a magam démonát benne. Milyen jó hecc lenne azon röhögni, hogy tudom, hogy szomjas, de azt üvölti mégis, hogy nem kér inni. Tudom, hogy kell neki a rudi, de könnyezve tiltakozik. Azt is tudom, hogy át akar jönni este hozzánk, de kiküld sírva a szobából, mert ő most büntet. Érzi valahol, hogy nem kerek a történet, ettől feszült lesz, de nem képes engedni, ettől meg még jobban behergeli magát.

Így vagyok ezzel én is. Fene nagy igazságérzettel vagyok megáldva. Ha valaki ebben megbánt, és pontosan tudom, hogy ez most nem ért, akkor jön egy pont, ahol én átbillenek a másik oldalra. Ahelyett, hogy érvelnék, harcolnék az igazamért, vagy békésen tűrnék, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és az ellenkezőjét szajkózom. Nem csinálod meg? Oké. Ne, ne is csináld meg már. Nem akarom, hogy megcsináld. (könyörgés, azért, amiért eddig harcoltam). Meg ne tudjam, hogy megcsinálod! Itt tartok felnőtt fejjel. És kívülről megélni ezeket a rohamokat, amit annak élek meg én is, harmincévesen, határozottan ijesztő. Mert nincs hozzá kulcs. Akkor jó ugyanis innentől kezdve, ha rossz. Ha az illető megcsinálja, amit akarok, azért nem jó, mert most tessék, még nekem kell megköszönni, naná, hogy nem. Ha nem csinálja meg, akkor azért rossz, mert ezt tették velem, dühöngök és semmi hatása. Reménytelen az egész.

Nézem, ahogy jön az ördög, szőke fürtökkel, már elfújták az előbbi rohamot, s szégyellősen hozzám bújuk. Megérdemeltük egymást. Mit is várhatnék tőle, ha én is pont ilyen vagyok. Titkon pedig mosolyoghat és mutogathat kárörvendve az összes olyan anyuka, akivel mindezt megtettem én is. Már csak abban reménykedem, hogy ahogy jönnek majd az utódok, szépen kikopik ez a hisztigén. Elvégre van pozitív mutáció is, hadd örüljenek a jövő Remek Emberei, nincs veszve még semmi. Legalábbis remélem!
Oszd meg másokkal is!
Mustra